2017. augusztus 17., csütörtök

,

Acrobaleno Blogger kihívás - Négy

Sziasztok, 

A kihívás ezen része most szó szerint kihívás, ugyanis abban kell írnod, amit eddig vagy kerültél vagy úgy érzed, hogy nem megy. A sci-fit választottam, ami eddig messze elkerült, és néha-néha bukkant csak fel egy-egy film formájában. Hogy nagy fába vágtam e a fejszémet? Nos, igen, mert ismeretlen talajra merészkedtem, viszont kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is, mert folytatást tervezek neki.




Kék: Fejlődj!
Nem szeretsz E/3-ba írni? Vagy esetleg a fiú szemszögtől rázz ki a hideg? Nem tudsz fejlécet szerkeszteni? Még nem írtál fanfictiont, vagy esetleg egy novellát? Hát akkor eljött az idő, hogy kipróbáld azt ami nem megy. Próbáld ki, hátha kiderül, hogy nem is megy rosszul az amit elsőnek utáltál/úgy gondoltad nem tudod megcsinálni. Ha max rosszul sül el a dolog, fogd a kihívásra. 




          A "Dear Monday, go step on a Lego" felirat magányosan díszeleg a sötét szürke pulóveren keserves sóhajt kicsalva belőlem. Bő két évvel ezelőtt kaptam ezt az ajándékot a legjobb barátomtól a búcsú vacsorán, mielőtt erre a bolygóra utaztunk volna a családommal.
Az utazásból semmire nem emlékszem. A legrégebbi emlékem, amikor egy hónapja anya ébresztget ebben a szobában. De hiába a szürke és kék színek ízléses kavalkádja és a modern berendezések, amik között a saját cuccaim is helyet kaptak, ki sem akartam szállni az ágyból. Eleve nem is akartam ide jönni. A hétköznapi életemet akartam, a megszokott helyen, a megszokott napirendben, és nem itt 40 fényévvel Isten háta mögött. Nem az én hibám, hogy az emberek lakhatatlanná tették a Földet. Erre most én szívom meg.
         Ekkor azonban valaki kopogtat az ajtón majd szinte egyből ki is nyílik és megjelenik az anyám. Sötét szőke haja, mint mindig, most is magas copfba van fogva, egy kényelmes tunika van rajta és egy kényelmes papucs.
- Itt vannak a többiek. - szól kedves hangon, de én nem válaszolok. Megköszörüli a torkát és fekete keretes szemüvege fölött néz rám fenyegetően. - Kevin, nem zárkózhatsz a szobádba életed végéig. - továbbra sem kap választ, ezért szélesre tárja a nehéz fa ajtót felfedve a tágas és világos nappaliban ácsorgó korombeli fiúkat, akikkel most találkozok harmadszorra. Dünnyögve adom anyám tudtára a nem tetszésemet főleg azért, mert mindig ezt csinálja, ha valamire rá akar venni. Így ugyanis már ciki nemet mondani. Leteszem a pulóvert az ágyamra aztán kimegyek a többi fiúval.
         Egészen addig magamon érzem anyám szemét, amíg ki nem lépünk a masszív és vaskos fém ajtón. A megszokott, erős szél helyett azonban egy katonai autó süvít el előttünk, aminek a csomagtere tele van pakolva mindenféle felszereléssel, a tetején távcsövekkel és parabolának tűnő eszközökkel. Minden három órában végig masíroznak a kutatók, hogy ellenőrizzék a légkört, a hőmérsékletet, a talajt és még kitudja miket.
- Akkor arra menjünk. - mutat a másik irányba Albert, az alacsony, szeplős fiú, akinek a göndör haja minden igyekezete ellenére egyfolytában kiszabadul a sapkája alól. Nem válaszolok csak elindulok a mutatott irányba, nem foglalkozva azzal, hogy az eddig mellettem álló világos zöld hajú Sean is jön e.
      Séta közben az egyforma házakat nézem: mind, kivétel nélkül egyszintes, lapos épületek, amiknek az északi oldala úgy meg van erősítve, a szélviharok ellen, hogy inkább hasonlít egy derékszögű háromszöghöz, mint egy takaros kis házhoz. Az udvarok egytől egyig dús, tömött fűvel vannak bevetve, amik szinte elütnek a szürke, egyenes utcáktól. Undorító, hogy ennyire a Földre akar hasonlítani. Sose leszel olyan, horkantok egyet, de szerencsére senki nem veszi észre, mert pont ekkor fordulunk le két ház között és lyukadunk ki egy nyílt területre.
         A tisztás először egy kipusztulni akaró rétre hasonlít a ritkás fakó szőke sás féléktől és a porrá száradt földtől, amin a katonai kocsik kerekei hagytak cirádás kerék nyomokat. Több háznak az alapja is kivan már cölöpökkel és drótokkal mérve, jelezve, hogy a lakónegyed erre fog tovább terjeszkedni. Hely pedig van bőven, ugyanis alig látni a végét, ami elnyúlik egészen a horizontig, ahol zord, sziklás hegyek egész láncolata áll. Némelyik olyan meredeken és magasan tör az ég felé, hogy át is szúrhatná a vörösen izzó Trapist-1-et, a Napot, és a mellette lévő két-két fehér és kék színekben pompázó bolygót. A látvány egyszerre bámulatos és zavarba ejtő is, inkább elfordulok.
Ahogy a másik irányba nézek, épp látom Albertet, aki átlép egy feszesre húzott drótot majd arrébb rugdossa a torna cipője orrával a nagyobb kavics darabokat. Alapossága most mégis hidegen hagy ugyanis képtelen vagyok levenni a szemem a fiú mögötti hatalmas erdőről. Első ránézésre úgy tűnik, mintha a vaskos fák hirtelen, minden átmenet nélkül nőttek volna oda, de aztán jobban megfigyelve látni, hogy jókora részét kiirtották és a földdé tették egyenlővé a katonák.

        Ennyit a békés beköltözésről, csóválom meg a fejem, majd én is el foglalom a négyzet egyik sarkát. Amint mind a hárman kényelmesen elhelyezkedünk, Albert máris ledobja a lába elé a labdát és ügyesen oda passzolja nekem. A labda azonban vontatottan lendül felém, mint egy lassított felvétel. Megrökönyödve egymásra nézünk. Fogadom a labdát aztán tovább passzolom. Ezúttal is lajhár módjára vánszorog tovább. Ekkor esik le szinte mindegyikünknek, miért: erősebb a gravitáció. Elhúzom a szám, a többiek pedig lehangoltan sóhajtanak fel.
        Ennek ellenére játszani kezdünk. A labdába minden rúgással egyre nehezebb bele rúgni, égnek a lábaim és már az agyamra megy, hogy folyton célt téveszt a labda az erős bele bikázásoktól. Nem sokkal később a lelkesedés teljesen le is lohad és mind a hárman zihálni és izzadni kezdünk, mintha fél órát futottunk volna. Ezen a rohadt bolygón még focizni sem lehet, sokallok be végleg, és teljes erőmből bele rúgok a labdába, ami nyíl egyenesen beveti magát az erdőbe. A fiúk egyszerre meglepődötten és sokat mondóan merednek rám, én pedig egy ideges fújtatás kíséretében elindulok utána.
         Az erdő meglepően masszív és dús, alig tudok bejutni. A levelek vaskosak és nagyobbak, mint a felső testem ráadásul úgy fonódnak egymásra, mintha falat akarnának emelni az időjárás ellen. Két kézzel kapaszkodok bele és hajtom el, hogy a többiek is be tudjanak bújni. Ahogy belépek, egyből orra is bukok a fák gyökereiben, amik nem csak a földben vannak, hanem ki is tornyosulnak belőle, kusza fonalakat alkotva derék magasságig. Gyorsan feltápászkodok és a fiúk után sietek, akik bukdácsolva haladnak előre továbbra is a labdát keresve.  Ahogy lassan haladunk befelé úgy borul teljes árnyékba az erdő és lesz jóval hűvösebb. A nap alig-alig tud áttörni a vaskos levél és ág rengetegen, ahol pedig sikerül, ott valósággal éget. A legfurább az, hogy csend van. Nem az a fajta ideiglenes csend, amibe bele szólnak a távoli madár hangok, amikor az erdőben sétálsz. Itt csak mi zörgünk.
        Ekkor azonban bele ütközök Albertba, aki halkan füttyentve megáll.
- Ezt látnotok kell. - mutat jobb oldalra, ahol látszólag még sűrűbben nő a növényzet.
Melléjük lépek, de szinte azonnal eltátom a szám a látványtól: a lábunk előtt egy óriási kráter fekszik, amibe bele férne egy egész kisváros is. A növények ezt is jócskán bekebeleztél már a nyurga törzsükkel, így ha lehet, itt még sötétebb van.
- Ilyen nincs... - suttogja elakadó lélegzettel Seant, aki a mellettünk lévő levelet bámulja. A levélen egy kövér hernyóhoz hasonlító, kocsonyás állat lapul, ami egy kis motoszkálás után felvillan. Hátra hőkölünk. Az állat gondtalanul ismét felvillan, a sárgás neon fénye pedig pulzálva végig szalad a fejétől egészen a végéig. Megismétli párszor aztán várakozva kiaraszol a levél széléig. Újra kezdi ám ezúttal az egész kráter mintha felébredne és válaszolna. Előbb egy-egy kékes fény villan fel aztán egyre több és több, míg végül az egész hely egy különféle színekben pulzáló és villogó karácsonyi égősorra nem hasonlít.
       Sosem láttam még ilyet, és elképzelésem sincs, hogy ezt miért csinálják. Gyorsan előhalászom a telefont a zsebemből, hogy levideózzam, amikor hirtelen az összes fény megmerevedik aztán kaleidoszkóp módjára forogni és keringeni kezdenek a színek a legelképesztőbb formákat felvéve.
- Mi a franc.... - csúszik ki a számon, és már hátrálok is.
- Hozzá ne nyúlj! - üti meg Albert a másik fiú vállát figyelmeztetőleg, aki továbbra sem akarja elvenni a kezét a levélről.  - Tűnjünk innen.
- De... - fordul felénk csodálkozva, mire egyszerre nyúlunk a fiú karjaiért és húzzuk magunkkal.
Vissza felé már jóval rövidebb ideig tart az út. Mindenki úgy szedi a lábát, ahogy csak a gyökerektől és levelektől tudja.  
- Mi  volt ez? - hallom Albert ziháló, rémült hangját a sor elejéről.
- Tisztára mint egy Spielberg filmben. Durvák azok a szentjánosbogarak. - válaszolom kifulladva.
- Meg van a labdám.... - kiált fel Albert, akibe belé fojtja a szólt Sean.
       - Nem bogarak voltak, haver, az egyik a szemem láttára alakult át levéllé. - gesztikulál látványosan a karjaival előttem. Már épp a nyelvem hegyén van, hogy hagyja abba ezt a marhaságot, amikor én is megtalálom a labdát egy viszonylag egyenes fa törzsének tövében. Koszos, kopott bőr felülete nyálkás és ragacsos, amibe már most bele ragadt egy két lehullott ág. Úgy sem játszottunk annyit, hogy koszos legyen, vakarom meg a tarkóm aztán otthagyom és a többiek után sietek.



Kellemes nyári estét mindenkinek:
Brukú

Share:

4 megjegyzés:

  1. Üdv a sci-fi-t íók körében! :D
    Miután végigolvastam egyből az jutott eszembe, hogy Nem, így nem lehet vége, kell még egy kis infó, mik azok és mi történt. :')

    VálaszTörlés
  2. Szió Zsazsi,

    Köszönöm, nehéz volt bekerülni :) Viccet félre téve tényleg komplikáltabb a dolog, mint az elsőre látszik.

    Tervezek folytatást neki, ahol ezek mind kiderülnek, csak gondoltam előbb csinálok egy amolyan Teasert, hogy mit szóltok hozzá :D

    Örülök, hogy érdemes volt megpróbálni.

    Puszi
    B

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Elsőnek is kezdeném egy köszönömmel! Köszönöm, hogy végig csináltad a kihívást! Nekem ez tényleg nagyon jól esik, ráadásul nagyon jól sikerültek! Ötletesen oldottad meg a feladatokat, és örülök, hogy tényleg egy olyan dologba vágtad bele a fejszédet amibe eddig nem! :D Remélem te is élvezted a kihívást, legalább annyira mint ahogy én olvasni a bejegyzéseidet. :D :)
    Még egyszer köszönöm!

    VálaszTörlés
  4. Drága Lilim,

    ÉN köszi, hogy kiagyaltad és elérhetővé tetted ezt a kihívást. Élveztem persze. Jó volt kidolgozni, és más szemszögekből nézni bizonyos dolgokat :D

    Remélem, hozol még ilyen kihívásokat a jövőben! :3

    Puszi:
    Brukú

    VálaszTörlés