2016. augusztus 30., kedd

Niki - Mrs. Pandora

Sziasztok! 

A mai bejegyzésben ezúttal Niki a vendégünk a mrspandorababy.blogspot.hu oldal működtetjője. Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást.
Mi ugyan egy ideje már beszélő viszonyban vagyunk, mégis kérnék tőleg egy rövid bemutatkozást.

Az igazi nevem Niki és egy 16 éves, ex-borsodi lány vagyok. A családommal lassan már három éve Németországban élünk. (Ebből ered a sok ezzel kapcsolatos poszt...) Szeretek mindent, ami művészet, így tehát a sportokat, a rajzolást, a verseket, a regényeket, a HipHop-ot, na meg persze a zenének minden műfaját. Ami a személyiségemet illeti, elég extrovertált vagyok, ezen kívül rendíthetetlenül makacs és optimista (bár az utóbbi nem minden esetben). Szeretem a friss, reggeli kávét, a pingvineket, a könyveket, az öcsémet, a retro cuccokat és a kihívásokat. Nem, nem ebben a sorrendben... Szabadidőmben legtöbbször írok, a Mrs. Pandorát szerkesztgetem, zongorázok, rajzolok, vagy olvasok. Minden bizonnyal vannak dolgok, amiket kihagytam, de a többit döncsétek csak el ti! Szívesen elmerülök bárkivel bármilyen témában.

Láttam 2016-ban kezdted el a blogolást. Milyen apropóból kezdtél bele?

Első sorban unaloműzésből, de nagy szerepet játszott benne a P.s. I Love You mottója is, miszerint az a dolgom, hogy alkossak. Az már édesmindegy, hogy mit. Amikor épp nem ceruzát forgatok a kezemben, vagy - egyenlőre - esetlenül "komponálok", az oldalon kattog az agyam. Pl.: Mi az, ami mind engem szórakoztat, mind a közönséget érdekelheti.

És milyen céljaid vannak a bloggal?

Konkrétan? Semmi. Spontán jött az ötlet, s bár nagyon hálás vagyok a kedves követőimnek, engem főleg személyes cél vezérel. Lelkileg ugyanúgy szükségem van erre, mint testileg. (Na meg persze ezzel is folyamatosan fejlesztem magam írás szempontjából.) Sokan mondják, hogy az internet csak elszigetel a külvilágtól... de ez főleg attól függ, mire használod. Rengeteg rokonlélekkel futhat össze az ember, ha elég kitartó. (A Bloggerek értik:))

Engem az érdekelne a leginkább, hogy honnan jött a blog neve? Van valami háttérinformáció, ami amiatt a mindenki által ismert Pandorát választottad, vagy csak az egyszerűsége miatt döntöttél mellette?

A Mrs. Pandora afféle álnév. Régen elég pesszimista voltam, mindenben a rosszat láttam. Bevallom néha még ma is jobban érzékelem a negatív dolgokat, mint a pozitívakat, de valamennyire már sikerül kordában tartom ezeket az "ösztönös" gondolatokat. Most biztos azt kérded, mi köze ennek a sok hablatynak az egészhez? Nos, nem tudom, ismeritek-e Pandora legendáját... A nő egy viharos napon egy régi házban húzta meg magát. Az istenek, akik teremtették, azt mondták, mindenhez hozzányúlhat a viskóban, egy kis szelencét kivéve. A halandón természetesen eluralkodott a kíváncsiság és úgy gondolta, semmi baj nem származhat abból, ha belekukkant a ládikába. Így történt, hogy a gonosz kiszabadult és megszállta a világot. Tehát a "világ" már soha nem lesz a régi, a sötétség örökre nyomot hagyott benne. (Hát innen ered.)

Az oldalon látható egy kézzel rajzolt figura, ami az I love my follower kampányt hirdeti. Eddig nem sok blogon láttam ilyen felhívást. Tudnál kicsit mesélni róla? Honnan ered? Mi lenne a célja?

Én sem olyan rég találtam rá. A kép az oldalamon igazából be van linkelve és arra rákattintva rögtön az eredeti oldalhoz juthat az ember. Ott részletesen le van írva, miért fontos a blogger és követői közötti kapcsolat. Jómagam egyetértek az ott említett pontokkal, s teljes szívből támogatom is az ötletet. Gondoltam: miért ne? Csatlakoztam.

 A kampány mellett szintén elérhető a Rajzaitok almenü. Honnan támadt ez az öltet? Mi alapján történik az elkészült rajzok beküldése? Esetleg pályázathoz vannak kötve?

Még 2015 elején létrehoztam egy blogot, amely "Animánia" cím alatt futott. Ott lehetőség volt rá, hogy minden otaku megmutathassa rajzügyességét, vagy épp hirdessen. Azt az oldalt személyes okokból töröltem, de sajnáltam volna ezeket a remekműveket is a sarokba söpörni, csak mert olyan kedvemben vagyok... Ezért hát kitettem a Mrs. P.-re. A lehetőség továbbra is él. Az e-mail címemen bárki elérhet, akit érdekel a dolog.

Jó ötletnek tartom, hogy ezt a vonalat tovább hoztad erre a blogra is, mert így megmaradt az a  hely, ahová fel lehet tölteni a rajzokat. És amint látom, ezt már többet ki is használták.

Mesélj kicsit a Designe sarokról is. Sajád magad tervezed az ott látható stílusokat? Megrendelésre készíted őket vagy egyenlőre még nem? Milyen vissza jelzések jöttek azoktól a blogerektől, akiknek már csináltál designet?

Igen, a designeket én tervezem, de egyenlőre nem rendelésre. Ha unalomból, vagy gyakorlásból szerkesztek egyet-kettőt, azt azonnal ki is teszem ide ezzel a képaláírással: Elvihető. Eddig egyetlen egy könyvborítót készítettem a The Maniac Girl's Blog és a HISTORY c. oldal írójának. Ő elégedett volt. De persze elég nehéz összeegyeztetni két különböző ember ízlését... :) A lényeg, hogy végül összehoztuk. Az eredmény megtekinthető ugyanebben a modulban.

Én is alá írom, hogy jó borítókat csinálsz, hiszen nálam is a te munkádat hírdeti, és én is elégedett vagyok vele.

És végezetül az oldal mottója. Hogyan kell értelmezni? A blogot írja le egy mondattal vagy inkább Téged jellemez a magánéletben? Nekem mindenesetre nagyon tetszik, olyan fülbe mászó jellegű. :D

,,Ha kapsz egy vonalas lapot, inkább írj rá keresztbe.'' Ez a mondat inkább engem tükröz, de mivel én vagyok a blog adminja egyben, a Mrs. P.-re is kihat. Született lázadó vagyok, nem mellesleg nagy kritikus is. Tehát ha az emberek 80%-a azt mondja valamire: igen, én kapásból rávágom, hogy: nem. Hogy mivel indokolom meg, az megint egy másik történet. :) Ilyenkor nem gondolkodom, egyszerűen összeszedem a gondolataimat és ,,belevágok a lecsóba''.

Niki, örülök, hogy sort kerítettünk erre a rövid, ám annál izgalmasabb beszélgetésre. A blogodat bátram merem ajánlani ITT, ITT, ITT azonak az olvasóknak, akiknek új designe-ra lenne szükésgük a blogjukhoz, és persze azoknak is, aki szeretnék egy biztos helyen publikálni a rajzaikat.

További sok sikert kívánok Neked.

Brukú

2016. augusztus 25., csütörtök

Mintha tegnap lett volna

Felhasznált szavak: esernyő, kulcs, kagyló

       Vékony kabátomat és egy jókora mappát szorongatva a hónom alatt sétálok a tantermem felé. A szürke szekrényekkel szegélyezett üres folyosón egyenlőre csak mi tanárok sétálgatunk - már ha ezt a cammogást lehet sétálásnak nevezni - ki ásítozva, ki pedig forró kávét szürcsölve. Menet közben a csendet lépteink halk ritmusa keveri fel, amibe a neon lámpák zúgása keveredik. Eddig erre fel sem figyeltem. - nézek elgondolkodva a plafonra. - Egész jó az üteme.
                Hamar elérem a büfével szemközt ácsorgó piros ajtót, amin a 4 B felirat már messziről virít aranyozott színében. Szemezve vele nyitnám is az ajtót csakhogy a zár nem hogy nem engedelmeskedik, a kulcs még el sem forog. Morgolódva a homlokomat neki támasztom az ajtó félfának. Alig aludtam éjszaka a kipihentségtől erre még az ajtón sem tudok bejutni... A kulcs - jut eszembe - nem kell teljesen belenyomni a zárba, mert görbe. Hangos kattanás jelzi, hogy igazam van. - Hát persze. Hogy is felejthettem el. - forgatom a szemem miközben belépek az üres tanterembe, és lepakolok az asztalomra.
                Hosszan kifújom a levegőt miközben körbe nézek. A székek egytől egyik fel vannak pakolva a zöldes színű asztalokra, két oldalt a polcokon a könyvek katona sorban állnak, a terem hátsó falán a névvel ellátott fogasokon pedig egyenlőre csak a por ül. Egyenlőre. - Milyen ismerős és mégis ismeretlen lett minden a három hónap alatt.- tűnődöm el csípőre tett kézzel.- Mintha újból kellene biciklizni tanulni: tudom hogyan működik, de elfelejtettem már hogyan kell használni.
Le ülök a székemre.
- Te jó ég, ez meg mióta ilyen kényelmetlen? - kérdezem fintorogva.
                Kinyitom az asztal összes fiókját, hogy párnát keressek, és hogy elő vegyem a ceruzákat, a tollakat, a színes krétákat, a naplót és a jegyzeteimet. Miután mindent elrendeztem előhalászom a táskámból a nyaralásról készült képet.  Elégedetten az asztalra könyökölök, összekulcsolom az ujjaimat, és kinézek a bordó függönnyel körbe keretezett tágas ablakon. Az égen szaladgáló szürke gomolyfelhőket eltakarja egy akácfa csúcsa. Biztosan a nyáron nőhetett meg akkorára, hogy felérje a második emeleti ablakot. Apró zöld levelei egyre fakóbbak és bánatosan veszem észre, hogy a csípős szél egyre jobban megkopasztja az ágait.
                Hihetetlen, hogy ismét ősz van. Tegnap jóformán még szaunáztunk a hotel szobában. Istenem, milyen jó volt az a nyugalom és az, hogy kilométerekre voltunk a gondoktól, meg a rohanó mindennapoktól. - nézek ábrándozva ismét a teremre - Amit perceken belül el fog űzni az örökös zsivaj és kiabálás, a nevetgélés, a megnevelés és még sorolhatnám. - A fa keretes képre téved a szemem. A három kockából álló sorozatképen a férjemmel, barátnőmmel és az ő férjével épp a tengerparton vagyunk, kezünkben különböző színű esernyőt tartva a magasba ugrunk. A kék égen fátyolfelhők úsznak, ami mögül a nap forró sugarai fel-fel bukkannak. Ilyen szerencsétlen csoportképet sem csináltunk még. - nyugtázom mosolyogva. Szinte még hallom a víz súgását és a sirályok jellegzetes csiripelését, érzem a meleg levegőt a bőrömön....  
Lábunk alatt a puha homokot a kristálytiszta tengervíz habosan nyaldossa. Mindenkinek csokoládé színű a bőre és valószínűleg a világ legnagyobb mosolyai köszönnek vissza rám. Aztán a következő képen már a férjemmel a lakáskulcsokat keressük, ami az úszónadrágjából esett ki, háttal nekünk pedig barátnőm a homokban fekszik és a lábát fogva sikítozik míg a férje egy kagylót rugdos odébb felesége mellől. Utolsó képként a homok lett közvetlen közelről fényképezve, mivel a kamera állvánnyal együtt feldőlt.
                Ekkor két aprócska kéz hadonászva belóg a képbe.
- Tanárnő! Tanár néni! Hahó, minden rendben? Öt perce már becsengettek.
                Tessa az, az osztály egyik kitűnő tanulója. Copfba fogott szőke haja a vállán ugrál, ahogy kalimpálva próbálja magára vonni a figyelmemet. Monogramos zöld póló és kockás rakott szoknya van rajta. Meglepve nézek vissza rá. A víz súgása és sirályok hangjai egy csettintésre átalakulnak az osztály csicsergéssel vegyes nevetésévé és a földre puffanó táskák zajával.
- Öm... igen, Tessi. - megköszörülöm zavaromban a torkom. - Köszönöm, hogy szóltál. Csüccs a helyedre, és kezdjük is az osztályfőnöki órát.

           - Jesszusom. Remélem el nem aludtam. - rémülten körbe nézek, de szerencsére egy diák sem figyel Tessán kívül. - Jó, hogy vannak még túlbuzgó diákok. - Felállok, és mintha mi sem történt volna bele kezdek az újévi köszöntőmbe.

2016. augusztus 22., hétfő

Amabel V. Winters - Live a life you will remember

A mai alkalommal Amabellel és a csodálatos, kék- és lila színekben díszelgő livealifeyouwillremember-bp.blogspot.hu oldallal ismerkedünk meg.
Ki is rejtőzik az oldal mögött?

A blogvilágban Amabel V. Winters-ként vagyok jelen és írom bejegyzéseimet. Végzős fővárosi gimnazista vagyok, aki kész tervekkel várja a jövőt. Napjaimban egy tuti biztos pont van: az álmodozás. Ez az, ami semmiképp sem maradhat ki a napomból. Ezen kívül még olvasással, netezéssel, zenehallgatással, fotózással, illetve a legjobb barátnőmmel szoktam tölteni a napot. 

2. Elég jól összehozott, megszerkesztett és felépített blogod van, ráadásul igen talalálóak a modulok elnevezései is. Régóta foglalkozol vele?

Elég régen kezdtem blogolni, volt már jó pár oldalam, úgyhogy van vele tapasztalatom. A modulok nevei pedig egyszerűen csak úgy kipattantak a fejemből, amikor az oldalt szerkesztettem.

3. Vannak esetleg tanácsaid azoknak, akik épp csak most kezdtek bele? Amolyan aranyszabályok?

A kinézettel kapcsolatban annyi, hogy mindenképp illjen a személyiségedhez, ha személyes blogról van szó. Az oldalsávba érdemes rakni egy chatboxot, feliratkozást és archivumot, valamint feldobhatjuk egy idézettel, képpel, illetve írhatunk egy rövid köszöntőt is. Minden bejegyzésben szólítsd meg a közönséget, és a bejegyzés végén tegyél fel kérdéseket, így bevonhatod az olvasóidat.
A lényeg, hogy ne keseredj el és add fel, ha az elején nem kapsz megfelelő számú visszajelzést.:)

4. A tartalomjegyzéket egyből megtalálni Útlevél címen már az oldal elején. Nem haboztam, hogy rá kattinsak e főleg, hogy feltűnt a Bakancslista menü. Még nem igazán láttam ilyet. Honnan jött az ötlete? Ez amolyan belső motiváció vagy rendes, megvalósításra váró tervek? Miket sikerült kipipálni belőle?


A bakancslista ötlete a filmből ered, miután megnéztem, keresgéltem néhány ötletet a WeHeartIt-en, majd megírtam a saját bakancslistám. Ezek egy része biztosan nem fog teljesülni, de remélem, a nagy részét valóra tudom váltani. Már így is számos tételt kipipálhatok róla. Gondoltam megosztom az olvasóimmal is a listámon szereplő dolgokat. Sajnos még csak egy ilyen bejegyzés lett írva, de a közeljövőben tervezem folytatni ezt a sorozatot, hiszen több pozitív visszajelzést is kaptam vele kapcsolatban.

5. Versenyek, díjak menüben találhatóak különböző, meghirdetett versenyek. Ezeket általában csak megosztod, mint elérhető információ vagy esetleg indulsz is?

Ide azokat a versenyeket töltöm fel, melyeken indulok, viszont amint vége egynek, eltávolítom róla a képet.

Az oldal büszkélkethet jelenleg kettő helyezéssel is, amiket részletesebben is taglalsz, miután rá kattintottunk a képre. Érdemes elolvasni. :)

6. Örültem, amikor az Alkotásaim részhez értem, viszont amikor megnyitottam akkor megtervezett borítókat találtam regények és/vagy novellák helyett. Ezek szerint készítesz borítókat? Milyenek a vissza jelzések? Mi alapján készíted őket el? Mi inspirál vagy adja az ötletet?

Sajnos nem tudok valami jól fogalmazni, így novella/vers biztosan nem lesz közzétéve. Szeretek fejléceket, borítókat tervezni, habár elég alapszinten tudok csak. Amikor meglátom a design blogok fejléceit, rögtön elszáll az összes önbizalmam. A borítók jó részét az osztálytársamnak készítettem, akinek nagyon tetszettek. Néhányukat pedig versenyre készítettem, ahol nem kaptam valami jó visszajelzéseket, de hát ezt meg tudom érteni. Ha barátnőm kért fejlécet, mindig küldött pár képet, amit mindenképp szeretett volna rátenni, a többi rám volt bízva. Már egy jó ideje nem készítettem semmilyen borítót, viszont még mindig szívesen csinálom.
A borítókon kívül szeretnék még feltölteni saját rajzokat is.

7. Mesélsz egy kicsit a mottóról azaz az Audrey Hepburn idézetről? Mi alapján esett rá a választásod? Szerintem nem olyan könnyű a megfelelőt kiválasztani. Nekem legalább is számtalan a fejemben van, és úgy érzem, egyszer mindegyik, másszor pedig, hogy egysiksem lenne jó.

Ez a kedvenc idézetem és minden szavával egyetértek. Szerintem a legfontosabb, hogy boldogok legyünk, valóra váltsuk álmainkat. A továbbtanulásnál is azt vallom, hogy inkább olyan szakmát válasszunk, amit szeretünk csinálni és ne olyat, ami milliárdossá tesz. Ne szalasszunk el lehetőségeket, használjuk ki a napot, amennyire csak tudjuk, hogy legyen mire emlékezni. Innen a blog címe is, Live a life you will remember, mely Avicii - The Nights c. számából van.

Igen, igen, Avicii egyből beugrott. :D  Szeretem ezt a számot és jó tanácsot is ad. Egykébként ez a mottó teljesen bele is illik a blogod hangulatába. 

8. Milyen terveid vannak a közel jövőre a bloggal kapcsolatban?

Az utóbbi egy évben eléggé elhanyagoltam a blogot, úgyhogy most szeretnék minél több bejegyzést közzétenni, folytatni a bakancslista-sorozatot, élménybeszámolót írni az utazásaimról, eseményekről, amelyeken részt vettem és még sok sok más. :)

Amabel, köszönöm, hogy itt voltál. Sok sikert mind a blogoláshoz, és mind a Bakancslista teljesítéséghez. Mindeképpen benézek még hozzád ITT, ITT, ITT!

Legjobbakat kínávom:

Brukú 

2016. augusztus 18., csütörtök

Pisztoly bőrébe bújva

Shane dúdolászva az egyik kedvenc mesélje dallamát, keresgéli a gördeszkáját a nála kétszer nagyobb dobozok és zsákok között. A kora nyári nap magasan jár, így a tető ablakon keresztül csak úgy ömlik be a fény a fullasztó meleg padlásra. Szinte alig látni a padlót, annyi minden felkerült ide az évek során, mégis a pókhálókat leszámítve rendezettnek tűnik.
Újra kezdi a dallamot, ahogy át lavírozik a másik sarokba, hátha ott nagyobb sikerrel jár. A Shane kinőtt ruhái feliratú zsákok közt túrkálva azonban ráakad egy tölgyfa dobozra, amit figyelmen kívül is hagyna ha a doboznak nem lenne hívogatóan díszes a teteje, fémből a szélei, a zár és annak kicsit kampója. Felmarkolja, hogy aztán letegye az egyik könyv kupac tetejére.
...

Hirtelen rázkódni kezd minden. Felébredek, s már kezdem azt hinni, földrengés van, de aztán kinyílik a dobozom teteje... A harsány fényben meglátom Shane kicsi kerek arcát, barna kócos haját és kék szemeihez illő galléros pólóját.
- Óh... ez rosszabb, mint ha reszketne a főd. – rossz előérzet kerít hatalmába, hisz’ pont azóta rejtegetnek itt fönn, mióta megszületett Shane. Megacélozom magam, hátha annyira bele szorulok a karcsú formámra kialakított bélésebe...
           A fiú apró, húsos ujjainak ez azonban nem jelent akadályt. Tátott szájjal a magasba emel, s úgy dönt, hogy megvillanjon tiszta felületemen a napfénye. Megpróbálok kicsúszni a melegtől izzadó kezei közül, de öreg lomhaságom miatt semmire nem jutok. Ismét.
- Őrmester, fülest kaptunk a két bank rablóról. – kezdi hirtelen a játékot.
- Indulás. – válaszolja „mély” hangon. Aztán el kezd futosni, dobozokat átugrálni, engem pedig magával rángat.
Fut néhány kört majd elbújik az egyik rakás zsák mögött. Lábával kirúg, így feldönti a falnak támasztott síléceket.
- Willsont eltalálták! – kiáltja bele a kezébe, mintha csak egy voki-tokit tartana. Felemel, és a lépcső feljáróra irányít.
- Mit művelsz ott fenn? - felkiabál az anyja vékony, vidám hangján.
- Csak elkapok egy két betörőt, és jól lelövöm őket. – kiáltja vissza majd újból célra tart.
– Na, oszt felejtsd el.  – szólok rá miközben direkt lejjebb csúsztatom a csövem, hogy még véletlenül se arra célozzon, amerre akar.
- Hogy mit csinálsz? – sietős léptek zaja hallatszik - Azonnal dobj el mindent, és gyere ide. – anyja hangjából a rémület egyre jobban kicseng.
- Hallgass anyádra... – kontrázok rá, de félbe szakít.
- De hát Anya... úgy sem találom a gördeszkát – panaszkodik elnyújtva a szavakat.
- Ott van a mögötted lévő sarokban, a szétesett pingpong asztal mögött. És most tünés innét, neveletlen kölyök. – ripakodok rá egyre türelmetlenebbül.
- Bamm- bamm – utánozza a lövés hangját, majd fedezékbe bújik. Aztán úgy csinál, mint aki ki cseréli a tárat majd megpróbálja felhúzni a kakast.
- Atyám, most segíts! – imádkozom, hogy legyek elég rozsdás és ne működjek.
- SHANE – ordít az anyja hisztérikusam  a lépcső aljáról. – HA MOST AZONNAL NEM JÖSSZ LE, NEM KAPSZ EGY DARAB FAGYIT SEM A NYÁRON.
A fiú annyira azzal van elfoglalva, hogy két kézzel hogyan tudná felhúzni a kakast és egyszerre megtartani engem, hogy nem válaszol.
- Shane. Shane! – sikerül valahogy felhúznia a kakast. – Nem fogom tudni vissza tartani a golyót, nem vagyok fiatal.
- Kérlek kölyök, ne tedd! – könyörgök, ahogy ismét a feljáró felé tart, folytatva a fegyver harcot.
A lépcsőfokok megnyikordulnak... Előbb egy, aztán mégegy... Igyekszem kilökni a pöcköt, ami megtartja a táram. Aztán hallani az anyja halálra ijedt zihálását. A pöcök nem mozdul.
- Fiam, hallottad? - mostmár alig pár méterről érkezik a kérdés.
        A fiú felocsúd anyja fenyegető hangjára, s még mielőtt az fel nézne a padlásra, elhajít a sarokba és valósággal vigyázba vágja magát.



2016. augusztus 17., szerda

Drusilla Edwards - Áfonyás muffin

Szeretettel, és elsőként üdvözöllek Drusilla Edwards a Talking Blogs-ban. Köszönöm, hogy „eljöttél” azaz elfogadtad a meghívást.

Köszönöm szépen a felkérést, nagyon megtisztelő.

Talán kezdjük a legelején a beszélgéstMesélj kicsit magadról.

Szükségtelenül sokat beszélek, és az esetek többségében először angolul fogalmazódnak meg a gondolataim.

- Az első, amit egyből megkérdeznék: miért pont Áfonyás muffin lett blog címe?

Nem ez az első nekifutásom egy személyes oldalnak. Ha minden számításom helyes, akkor ez az ötödik alkalom, hogy megpróbálkozom az interneten érdekesnek tűnni. Korábban mindig gondosan megválasztottam a blogjaim címét, talán ez vette igénybe a legtöbb időt. De minek nevezze el az ember azt az oldalt, ahová még maga sem tudja, hogy mit fog posztolni? Találomra a hasamra csaptam, és ez volt az első cím, ami eszembe jutott. És ki ne szeretné az áfonyás muffint?


Ebben igazad van: nekem is a kedvenceim közé tartozik, ráadásul – lehet pont emiatt - egyből meg is jegyeztem a blogot. A címből kiindulva viszont lila vagy legalábbis sötétebb tónusú színekre számítottam, aztán amikor megnyitottam az oldalt, egy egyszerű, letisztult stílussal találkoztam. Hogy hogy ez a minimalista, amolyan „egyszerű, de nagyszerű” stílus mellett döntöttél, és nem a harsány színek mellett, mint azt általában látni lehet?

Nem nagyon egyáltalán nem értek a szerkesztéshez, tehát a szemkápráztató fejléc és az össze-vissza kódolt oldalsáv opciója nem jöhetett szóba. Nem akartam rendelni egy hozzáértőtől, szerettem volna magamtól összedobni valami értékelhetőt. Tulajdonképpen a blogon látható design egy nagyon amatőr, biztonsági megoldás, de emellett nem is vonja el a figyelmet a tartalomról, nem fog fájni az olvasó szeme a bonyolult mintázatoktól.

- Valamit mégis nagyon eltaláltál, mert szerintem pont ettől annyira tetszetős, és könnyen megtaláni mindent az oldalon belül. Ebből kiindulva pedig az első, amit egyből meg is találtam az a tartalomjegyzék. Végig futva azt, láttam többek között egy novellát is. Akarva akaratlanul is megakadt a szemem a „váratlan” szavon. Mit kell érteni ez alatt? Azt a bizonyos Isteni szikrát? :)

Igen, pontosan! Egyik reggel majd szétvetett az írásvágy, tehát leültem és hagytam a szavaknak, hogy kiáramoljanak.

- Tervezel további novellákat is meg osztani a közel jövőben?

Természetesen, de ahhoz meg kell várnom a következő szórohamomat.

 Régóta foglalkozol egyébként az írással? Ez a kérdés már csak azért is érdekes, mert az oldalon vannak cikkek, amik az írással kapcsolatosak.


Azok a cikkek részben saját magamhoz is szólnak, igazán megfogadhatnám az ott leírt tanácsokat. Különböző okok miatt még sosem tudtam befejezni egyetlen nagyobb kaliberű sztorit sem: elment a kedvem, túl sokáig halogattam, átgondolatlan voltam. Szeretnék ezen változtatni. És az eredeti kérdésre visszatérve, igen, amióta az eszemet tudom, történeteket mesélek. Az írás számomra az önkifejezés egyik leghatásosabb formája.

- Tervezel továbbiakat is fel tenni ezek szerint?

Jelenleg nincs semmi sem tervbe véve, de a jövő folyamán mindenképpen szívesen írnék egy-egy cikket.

- Végül, de nem utolsó sorban film tag, avagy ajánló is olvasható. Mik alapján választod ki, hogy miről írsz? Milyen szempontok szerint írod meg?

Ha tetszik valami, és meg akarom osztani a világgal, akkor általában kerekítek egy kis ajánlót róla. A szempontok pedig mondhatni minden műfajnál azonosak: a cselekmény rövid összefoglalója, pár szó a szereplőkről, pozitív és negatív meglátások, egyéb észrevételek, illetve a célközönség kijelölése.

- Utolsó  kérdésként nem hagyhatom ki a folytatást:  milyen további terveid vannak az oldallal?

Szeretném életben tartani a blogot az idei tanév alatt is, nagyon-nagyon büszke lennék magamra, ha képes lennék rendszeresen frissíteni. Igyekezni fogok érdekfeszítő témákat megvitatni a posztjaimban, és mindezt a lehető legösszeszedettebben végrehajtani.

Mindenképpen nézzetek be hozzá  ITT, ITT, ITT, hogy le ne maradjatok az új cikkekről és a vita témákról.
Sok sikert kívánok a blogolás terén, Drusilla, és örülök, hogy megismerhettünk.

További szép napot:

Brukú

2016. augusztus 12., péntek

A jó megérzések


Kategória: Egy percesek


          A szél olyan erővel fúj, hogy döngeti a lehúzott redőnyöket és átsüvít az ablakok résein. A dohos sötétet a magunkkal hozott viharlámpák erős, sárga fénye üzi csak el. A nappali hatalmas, benne csak a kopott hajó padlók terülnek el egyik fehér faltól a másikig. A szoba túlsó felében egy beépített kandalló áll üresen, aminek az ajtaja hiányzik, és az előtte álló rácsokat vastag pókháló fogja közre.
- Jeremy, biztos, nem várjuk meg inkább a holnapi találkozót az ügyvéddel? – kérdezi Kristi szem magasságba emelve a lámpát, hogy lássa  a férjét.
- Biztos. – néz rám komor tekintettel.– Igy legalább kiderül, hogy van e valami gáz a házzal. – megvakarja pár napos borostáját és elindul a konyha irányába. Magas molett alakja, rikító sárga kabátja és szürke nadrágja hamar eltűnik az ajtó félfa mögött egyedül hagyva a nőt. Utána sietmit sem törődve a hangosan nyikorgó fadlóval. A konyha közvetlen a nappali mellett terül el. A linóleum fel pöndörödött, a tapéta számos helyen hiányzik a falról és az ablakok sincsenek valami jó állapotban.
- Ezt mondtam, Kristi. – bámulja mérgesen a lepukkadt szobát. – Állítólag semmi baja nincs a háznak. – folytatja idéző jelet mutogatva a levegőben. Hosszú lehangolt csend telepszik ráj mire a nő megszólal.
- Jól van, igazad van... – ismerné be, de félbe szakítja a hátuk mögül érkező neszezés zaja.  
         Mindketten riadtan pördülnek meg és bámulnak a sötét folyósó felé. Újabb reccsenés zengi be a házat mire Jeremy könyéken ragadja a nőt és bevonszolja az apró spájzba. Szorosan egymásnak préselődve igyekeznek egyszerre becsukni a régi ajtót és eloltani a lámpásokat. Ha most lebuknak az ügyvéd előtt nem csak a házat vesztik el, hanem a szabadságukat betörés miatt. Kristi az ajkába harap annyira zihál. Érzi a hátán, ahogy férje szive erősen zakatol és minden izma pattanásig feszül. 
         A hang egyre közelebb ér, amit egy tompa puffanás követ. Kisebb csendet követően pedig ketté válik és egyik a nappali felé kopog míg a másik egyenesen a konyhába jön. Kotorászás és halk suttogás kúszik a csendbe, amitől Krisri tarkóján feláll a szőr.
           Menjetek el, menjetek el, motyogja magában akár egy kis fohászt, amikor a könyökük mögül előmászik egy hatalmas pók, ami aztán lassan vánszorogva megindul a válla irányába. Kiáltásra nyitja a száját, de Jeremy vastag, bőrkeményedéses keze rátapad a szájára és belé fojtja a szót.
        A kemény harsogó kopogás megtorpan majd halkabbra fogva a lépteit megáll a spájz ajtó előtt. Nem hallanak mást csak a szuszogást és a rágó csámcsogó rágását. Kristi mégjobban neki préseli magát Jereminek, mintha eltudna bújni ebben az apró helyiségben. Szorosan behunyja a szemét és próbálja vissza nyelni a síró görcsöt, amikor hirtelen, hangoktól és sietős léptek zajától válik hangossá a lakás.
- Te ökör, ez még mozog. – hallatszik messziről a katasztofális akcentus.
- Meghalt az, ne képzelődj má’. – vakkantja oda a spájz ajtó előtt álló. – Elvonási tüneteid vannak vagy mi va’?
- Igen? Akkor miért szorította ökölbe az egyik kezét? – mordul rá a másik még jobban. – Tudod te hova jutunk ha ez most  fel kel....?
- Jól van, jövök már ...– szívja meg  a fogát morogva. – Hol a stukker? – vakkantja ingerülten az ajtó másik oldaláról, s ezzel távolodni kezd a cipő kopogás is.  Kristi rázni kezdi a fejét mire férje erősebben kezdi szorítani a száját. Hirtelen már nem számít a hatalmas pók, sem a szűkös hely vagy a hátába fűródó könyék. Nem akarja hallani, ahogy alig pár méterre lelőnek valakit a leendő lakásuk nappalijában. Ráadásul zsákutcába szorultak, és esélytelen, hogy innen kijussanak élve...

Aztán meghallja a zipzár távoli, de ismerős hangját... Kristi előtt elsötétül a világ, majd össze csuklik a sokktól férje erős szorításában, még mielőtt bármi történne.

2016. augusztus 6., szombat

Máglyarakás

Kategória: Egy percesek



A szürke égből az eső egyre sűrűbben hullik. Hideg cseppjei keményen csapódnak koszos arcomnak, vékony hálóingemnek és a sáros, meztelen lábaimnak, amik reszketve próbálják megvetni magukat a nyálkás máglyarakáson. Az apró kis faházak előtt kialakított kicsi téren, ezernyi ember figyel mocskos, zsákszerű ruhájukban. Ki megvetően, ki sajnálkozva. Még azok is, akiket barátoknak vagy családnak hittem...
A felismerésre mérgesen megrántom a csuklóimat, de a szorosan köré tekert kötél nem enged, helyette vért fakaszt a feldörzsölt bőrömből. Újból megrántom, mire a lapockáimnak feszülő oszlop megremeg, és megüti a hátam. Kimerülve fújtatok, amitől a velem szemben álló hóhér hátrébb lép egy lépést. Rá nézek a nagydarab, kövér férfire, de az egyből elfordítja borostás fejét, és inkább a kezében lobogó fáklyát kezdi el bámulni. Én is a lángokba nézek, s arra gondolok, bár elaludna. Mire pislogok egyet már csak a parázs serceg az esőben. A férfi tátott szájjal dobja el a fáklyát.
-                     Boszorkány. – ordítja torkaszakadtából miután sikerül össze szednie magát. – Láthatta mindenki. A puszta tekintetével eloltotta a tüzet.
-                     Égessük meg. Halál rá. Az ilyennek pusztulnia kell. Megölheti a gyerekeinket. – hallatszanak a dühös hangok a tömegből. A farkast könnyű szerrel megöltem, amelyik rám támadt előző este a téren... egy gyerek aligha okozna akadályt. - tehetetlenül megcsóválom a fejem. -De mégis mit érnék el vele? A puszta önvédelem miatt képesek máglyára vetni.
- Sosem használtam ellenetek - akarom mondani a védelmemben, de egy nagyobb forma kavics akkor erővel csapódik a fejemnek, hogy a sötétség egy pillanatra magával ragad, belém fojtva a szót.  Megrogynak a térdeim és kificamodik a vállam, amitől egyből fel riadok. A csapzott férfit könnyű kiszúrni, ahogy dühtől csorgó nyállal egy újabb követ tart a kezében. Elég csak rá néznem és a kő tehén trágyává válik majd úgy betelíti az arcát, hogy öklendezni, fulladozni kezd, a tömeg pedig undorodva tisztul el mellöle.
- Ostobák. – rázom meg a fejem sajnálattal vegyes gyűlölettel.
A hóhérnak ennyi időre volt csak szüksége ahhoz, hogy össze szedje magát és meggyújtsa a fáklyát. Ezúttal határozott léptekkel szeli át a kettőnk közötti távolságot.
-                     Nem könyörögsz boszorka? – kérdése inkább kijelentés, de ügyet sem vetek rá. Nem fogok könyörögni, vagy még jobban megalázkodni bármennyire is félek a haláltól. Nem az én bűnöm az, hogy a világ féli a magamfajtákat.
            A férfi torkából görcsös nevetés tör fel, ahogy lángra kap a máglya alsó része. A tűz az eső ellenére is utat tör magának, és mohón rágni kezdi a legalsó, vékony fakupacot. Forrósága máris perzselni kezdi a lábujjaimat, ezért igyekszek lábujjhegyre állni.
-                     Látjátok emberek? – fordul az éljenző tömeg felé, magasba tartva a fáklyás kezét. – Így jár az, aki ilyen korcsnak születik. Ki kell irtani mind egy szálig, mert csak veszélyt hoznak ránk. – A tömeg válaszul ritmusosan megtapsolja. Undorító... – nyugtázom a most már vállig érő vörös lángok mögül figyelve. Most, hogy a tűz teljesen körbe vett, a forróság elviselhetetlen. Izzadok és a bőröm le akar olvadni a testemről. A levegő egyre nehezebb a füsttől és a koromtól, ami nem csak a tüdőmet, a szemeimet is marja. Remélem előbb fulladok meg, fohászkodom némán, mint a lángok zabálják le a húst a csontjaimról.
            Nincs szerencsém. A füst alább hagy, hogy teret engedjenek a fejem fölé csapó, vad lángoknak. Most már mindenem pokolian szúr és fáj. Az ajkamba harapok, hogy ne sikítsak fel, ahogy meglátom a szoknyám rojtos végét parázslani, hosszú vörös hajamat pedig perzselve felpöndörödni. Hiába próbálok egyenletesen lélegezni a fájdalom egyre csak erősödik, s leránt a lábaimról. Ízületeim ropogva próbálják megtartani vergődő testemet miközben a parázsban taposva próbálok újra, meg újra talpra állni. Vissza nyelem a feltörni vágyó kiáltást, s inkább a szürke ég felé fordítom a fejem. Az utolsó amire emlékezni akarok az a mogorva ég legyen, minthogy ezeknek az embereknek a mocskos arca.
            A sötétség egyre gyorsabban húz magával, fenyegetve az ájulással.  Már nem hallok mást csak a ropogást, a sercegést és nem látok mást, mint a behunyt szemem előtt táncoló csillagokat. Ahogy felpattannak a szemeim, úgy a körülöttem ugráló lángok is felrobbannak, felgyújtva a környező házakat és a pajtákat.
Erőszakosan ragad magával az üres sötétség, ahol a halál vár rám. Felém nyújtva rothadó karját, és én végtelenül kimerülten rogyok rá.

2016. augusztus 3., szerda

Az utolsó felderítő út III.



- Veszedelmes kiáltásuktól másodpercek alatt sietős léptek, csoszogások lepik el az egész szintet. Kétségkívül a környék összes rothadó hullája ide csődült. Camilla rémülten kapja a fejét a székkel kitámasztott ajtóra. Hirtelen egyszerre tör ki rajta a pánik és a félelem is, miközben a lábai reszketni kezdenek és a zokogás keserű gombóca roham tempóban nőni kezd a torkában. Ugyanis mindig attól tartott, hogy élve darabokra tépik, mint egy falat húst miközben ő semmit sem tehet ellene.
- Segítség! - ennyit tud csak kipréselni reszkető ajkai közül mielőtt az ajtó egy ormótlan ütéstől centikre kinyitódna, felfedve az oszladozó és véres arcokat. Az ajtó tokja körüli fal láthatóan végig reped, ahogy egyszerre próbálnak bejutni rajta, a zár és a székek pedig hangosan csikorognak. Az adrenalin újabb hullámként söpör végig a lány meggyötört testén így meglepően gyorsan szeli át a széles távot, kikerülgetve a könyveket majd vállait neki vetve erősen nyomni kezdi a barikádot.
- Merre fordultál a kereszteződésnél? –a férfi ziháló hangja szaggatottan hallatszik csak.
- Balra. - nyögi az erőfeszítéstől Camilla miközben újból maga alá húzza a porban folyton elcsúszó lábait. - Kétszintes házban vagyok, az emeleten.
- Szentségit. – morogja. – BALRA! – kiáltja inkább a hangszóróba, mint a háttérbe.
- Siess... - könyörgését félbeszakítja a középen félbehasadó ajtó. A szilánkok az arcába robbannak ezernyi sebet vágva a bőrébe. Reflexszerűen eldobja az adóvevőt, hogy a friss sebekre tapassza a kezét csakhogy így nem figyel az első benyúló kézre. Az ujjakban hiányos kéz csíkokban megsebzi a nyakát. Camilla feljajdulva lerogy a földre hátát az ajtó távolabbi szegletének szegezve. Így talán nem érik el még egyszer és még támasztani is tudja a roskadozó bejáratot. Behúzott nyakkal felpillant mekkora kár keletkezett, de egyből felfordul a gyomra attól, ahogyan az éles fatöredékek lehasítják a húst az alkarokról, ahogy egymással harcolva próbálnak meg bejutni.
3. kép - Delerict manor
- Menjetek innen! – kiabál rájuk könnyektől égő szemekkel. Válaszul a bejárat újabb szeletkéi hullanak a nyakába. A hörgések ettől nem hogy elhalkulnak még elszántabbakká válnak. Küszködve próbál ellent tartani ám sajgó izmai egész testében sikítanak a fájdalomtól, amin az egyre jobban és jobban kilengő ajtó egyáltalán nem segít. Ekkor jön rá döbbenten, hogy nincs vissza út. Vagy itt marad és megbirkózik a lehetetlennel vagy kimászik az erkélyen valahogyan. A körmök csikorgó kaparászása dönti el a kérdést. 
Vesz egy mély levegőt, maga alá húzza a lábait és elstartol. Felkarolja a táskáit majd maga mellett tartva az erkély felé veszi az irányt. Botladozva tesz néhány lépést, amikor erősen vissza rántja valami. Ijedten megfordul és ezzel a lendülettel megtántorodik az éhesen morgó, fogait hangosan csikorgató gyerekzombitól. Arca nagy részéről hiányzik a bőr és a hús, tisztább ruháiból ítélve pedig nem olyan rég változhatott át. A rémült lány rángatni kezdi a táskát, de ahelyett, hogy lerázná a támadót, az annál erőszakosabban lépdel közelebb hozzá. Camilla teljesen a küszöbig kénytelen hátrálni. Nehezen meglendíti a másik táskáját, amivel sikerül elérnie, hogy kiszabadítsa a másikat. Alig lép arrébb a zombi felbőszülve letámadja, majdhogynem a földre dönti. A lány elszántan rúgkapálva próbál kitérni minden ütés, harapás és karmolás ellen, de ellenfele apró termetéhez képest igen erős.
Már a korhadt korlátok dörzsölik a derekát a nyakában a zombi poshadt szagú leheletével, amikor ügyetlenül megpróbálja oldalba rúgni csakhogy az kitér a lendület elől így a lány zuhan ki az emeletről. Csak az egyik táskájára érkezik a magas bokrok között, amitől a válla szilánkosra törik és kis időre még el is ájul.
Mire észbe kap már vonszolják egy terebélyes bokor tövébe. Zack és három másik férfi veszi körül, mindegyik más - más irányba nézve kémleli a terepet míg Zack a lány mellett guggol.
- Még is mi a fenét gondoltál? Csoportban kell maradnunk, nem megbeszéltük?- sziszegi dühösen. - Ez volt az utolsó, hogy felderíteni mentél Cam! - A lány kábán nyitná a száját, de félbe szakítják.
- Tiszta! - hallatszik jobb oldalról egy halk, határozott hang. Zack, meg egy rasztás hajú fiú felkarolja a sérült lányt aztán sietve elviszik a háztól.