2016. december 14., szerda

Ünnepi időzítés

- Itt az utolsó doboz. – nyögi Ryan a háttérben, miközben becsapja a bejárati ajtót maga mögött és sietős léptekkel berohan a nappaliba. - Írtó nehéz ez a vacak. Mi van benne? – mozgatja át ujjait miután letette az üveg dohányzó asztalra, ahol már négy másik is sorakozik.
- Ha jól emlékszem, - akasztok fel egy műanyag hópelyhet a franciaablak előtt ácsorgó, a hófehér plafon tetejét karcoló, csupasz fenyőfára mielőtt megfordulnék. - akkor az a derékig érő, világító hóember. – keresve- kutatva végig futtatom a szemem a fehér kanapét elfoglaló girlandokon, égősorokon, műanyag angyalkákon, aztán az előtte elterülő indigókék rongyszőnyegen heverő aprócska díszdobozokon és szarvasokon, végül a beépített kandalón, aminek a párkányán már ott sorakoznak a piros mikulás zoknik.
- Nekünk van olyanunk? – kérdezi elmélázva után, aztán ügyesen átlépdelve a kirámolt díszeken kezébe kapja az egyik kupac égősort és elkezdi kitekergetni.
- De van ám. – kotrom elő a csúcs díszt. – Anyától kaptuk. Akkor adta oda nekünk, amikor felrobbanottátok a bátyáddal a kávéfőzőt a konyhában. – mutatok az aranysárga dísz hegyes csúcsával a tágas és nyitott konyha irányába, ahonnan a sülő pulyka illatát egyre erősebben lehet érezni.
- Ó... – válaszolja ide sem figyelve. – Ó! – hirtelen felocsúdik – Nem kell, hogy segítsek azzal? – eldobja az égősort és lép mögém, hogy terelje a szót. Vigyorogva megforgatom a szemem, de azért átadom neki a díszt. Ryan pedig gyarkolott mozdulatokkal könnyedén felmászik a keskeny létrára, átveti a lábát a legfelső fokon és kissé előre hajolva ráügyeskedi a hosszúkás díszt a fa göcsörtös tetejére. Akarva akaratlanul is elidőzöm a kerek fenekén megfeszülő szürke farmernadrágon, a könyék hajlatig feltűrt sötét kék ingén, ami kiemeli robosztus vállait és a zafírkék szemeit. Elgédetten hümmögök, mire ő a fától, beharapott ajkakkal felém fordul. Zavarba ejtően lassan megnéz magának, mintha minden egyes porcikámat az emlékezetébe akarná vésni miközben a kerek szemeiben ott van az áhitat, a szeretet, a vágy és valami tétova csillogás is, amit nem tudok mire vélni. Mégis fülig pirulok. Féloldalas mosolyra húzza a száját, én meg kapkodva elkezdem az üveg gömböket felaggatni a kellemesen illatozó fára.
Ryan lassan leszámik a létráról, aztán egy szó nélkül elveszi az ujjaimra fűzött tucatnyi gömböt és elkezdni felakasztani az ágakra. Nem dúdorászik, vagy számol be a tegnap esti meccsről, amin elaludtam, de mégcsak szóvá sem teszi. Játékosan megbököm a könyökömmel az oldalát, mire ő kis késéssel, mintha a gonolataiból ébresztettem volna fel, rám kacsint aztán a hátam mögött lévő dobozhoz lép, hogy adogatni tudja a piros színben pompázó gömböket. Vajon min gondolkodhat ennyire? – megdörzsölöm a nyakam. – Jesszusom! Észre vette az ajándékát! – esik le a tantusz, miért ilyen szótlan ma Ryan. Még nem volt időm becsomagolni, csak bele rejtettem a komód egyik fiókjába. Lever a víz. Mennyit kutattam azokért az autós üléshuzatokért, amit már régóta keresett. Nagy levegőt veszek és már nyitom a számat, hogy megkérdezzem, de ekkor a földön landol az egyik dísz és recsegve darabjaira törik. Riadtan megpördülök a tengelyem körül, de csak mégjobban meglepődöm attól, amivel szembe találom magam.
Ryan féltérdre ereszekdve áll ellőttem, kezeiben egy aprócska dobozzal. Idegesen megköszörüli a torkát mielőtt beszélni kezdene.
- Mostanában minden összejött kicsit - a növérem szülése, apád tüdőgyulladás, munkahely... -, és sosem volt jó a megfelelő alkalom, de... szeretném ha tudnád hogy én akarok lenni az a szerencsés férfi ki mellett minden reggel ez a gyönyörű nő kel fel és fekszik le. Az a férfi, akivel együtt nevetsz és akivel megosztod a gondolataidat, a gondjaidat. – kicsi megáll, talán hogy össze szedje a gondolatait - Másról sem álmodom, hogy veled töltsem életem hátra lévő részét és, hogy ezeknek a napoknak Te legyél a fény pontja! – Csillogó szemekkel felnéz rám, én pedig zavaromban csak annyira vagyok képes, hogy a szám elé kapom a csillámporos kezemet. Ryan egy újabb torok köszörülés után folytatja:
- ,, Nem tudom elmondani hogy mennyire szerelmes vagyok beléd. Én lennék a világon a legboldogabb ember ha feleségül jönnél hozzám majd egyszer...''- Leszel a feleségem, Lilian?
Ez a szám a kedvenc közös számunk, lepődöm meg, ennek az együttesnek a koncertjén találkoztunk először, együtt táncoltunk egy sörpadon, aludtunk egy vadidegen ember sátrában, és miután másnap haza kísért, bocsánatot kért apámtól a késésért - pedig akkor találkoztak először. Hirtelen minden érzelem a nyakamba zúdúl: a boldogság, a kíváncsiság, az izgatottság és egy kicsi pánik az ismertetlentől. Bele túrok a kontyomból kiszabadult hajamba, hogy legalább normálisabban nézzek ki.
-,, Szerelmünknél nincs fontosabb dolog a világon. Nem lehetek már másé csak a tiéd lehetek, te szerethetsz engemet, én meg csak tégedet... '' – folytatom a dalszöveget. - Igen, Ryan! Mindennél jobban szeretnék a feleséged lenni!  - hüpögöm közdve a könnyeimmel miközben fülig ér a szám. Felhúzza az újjamra a csillogó ékkövekkel feldíszített gyűrűt, aztán úgy a nyakába ugrom, hogy feldőlünk és bezuhanunk a parkettán lévő a dobozok, a szárított narancs karikák és kötött csillagok közé.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése