2017. április 30., vasárnap

Mi lett volna ha...



    Elgondolkoztál már azon, hogy vajon, hogyan alakult volna az életed, ha máshogy döntesz? Ha a másik utat választod? Egy kicsit eljátszadoztam a gondolattal, hogy a már jól ismert Hófehérke és a hét törpe története, hogyan alakulna ha a Hófehérke sosem találkozik a herceggel? Ha nem harap bele az almába vagy ha tényleg megkísérli megölni őt a vadász? 

                    
                      " Vajon mi vár rám abban az irányban, amerre nem megyek?" - Jack Kerouac

 
                  Rohanok. Kapkodó lépteimet hangos recsegés-ropogás követi, ahogy a lehullott levelek és az ágak ketté törtnek a súlyom alatt. Némán szitkozódok. Elment a hangom és kiszáradt a szám a heves zihálástól. Mit tudtam én, hogy a Boszorkánynak jól képzett vadásza is van, átkozom azt a zsarnoki nőt és magam is, hogy jobban is felkészülhettem volna, mielőtt ellopom tőle a halál ellenszerét. Hátra nézek. A vadászt ugyan nem látom, de hallom a súlyos lépteit és a puskájának pattogó hangját, ahogy az ágakat tolja el maga elől. Nem finomkodik. Tudja, és én is tudom, hogy utol fog érni. Marokra fogom az egyre koszosabb és szakadt szoknyám aztán egy éles jobb kanyarral be vetem  magam az erdő sűrűjébe. Az alacsonyan növő ágak szinte egyből a karomba és az arcomba marnak, megragadják a szoknyám és vissza rántanak. Megbotlok, ám a lendülettől nem tudom megtartani magam és a földre esek.

                Nagyot puffanok, de szerencsére a puha avar felfogja a becsapódást, s csupán a levelek röppennek riadtan szerte szét. Nem foglalkozok a nyirkos földdel, sem az orrom előtt rémülten átszaladó kövér bogárral, feltérdelek megvetem a lábaimat, de ahelyett hogy elrugaszkodnék, ismét a földre zúgok. Riadtan hátra nézek: a szoknyám sáros és szétfeslett széle úgy kapaszkodik az egyik csipke bokorba, mintha az élete múlna rajta. Megrángatom, de az makacsul ellenáll. Káromkodni kezdek amikoris a vékony hangomat elnyomja a közelről érkező éles reccsenés. Riadtan felkapom a fejem azonban az élénk zöld, fákkal gazdagon benőtt erdő helyett, a szürkületbe burkolózó, nyúlánk árnyékokat látok csak, amik egyre jobban magasodnak körém, még jobban rám hozva a frászt. Talpra ugrok, de ugyan ebben a pillanatban durva, kérges kezek ragadnak meg, és emelnek centikre fel a földről. A vadász az.
                Kopott, zöld sapkája simlédere alól haragos szemekkel bámul rám. Több napos borostája alatt megbúvó, vékony szája kegyetlen vicsorra húzódik miközben durván megráz és közelebb húz magához. Ő is zihál, érzem a forró leheletét a kiizzadt arcomon. Cseppet sincs kimerülve, még a szakadt ruhámat markoló kezei sem remegnek a fáradtságtól. Megragadja másik kezével a sörétes puskáját és szem rebbenés nélkül rám szegezi. Felsikoltok és az arcom elé kapom a kezeimet, mintha bármit is számítana a golyók ellen. Hosszú, gondterhes csend telepszik ránk. Erőnek erejével vissza nyelem a sírás keserű gombócát. Nem fogok sírni, bármennyire is megvagyok rémülve. A férfi újból végig mér, de aztán felhördül és tehetetlenül le engedi a fegyvert majd engem is. Döbbentem hátra lépek párat, hogy ne érjen el hátha csak véletlen engedett el, de a vadász csak megdörgöli a borostáját aztán a hátára veti a puskát.
- Nem fogok ártatlanokat ölni, - motyogta magában, mintha önmagát győzködné. - főleg nem gyerekeket. Hány éves vagy egyáltalán? - emeli föl hirtelen a karcos hangját, amitől csak még jobban megijedek.
- Tíz...tizennyolc. - válaszolom nehézkesen.
- Ez vicc... - megcsóválja a fejét, de nem néz rám, a környezetét figyeli inkább, mintha bárki is megláthatna minket itt. - Nem tudom, mit tettél vagy miért küldött rád a királyné, de... - lassan kihúzza a kést az övéből és oda nyújtja nekem. Hezitálok. Most ez is egy csel vagy tényleg csak segíteni akar?  Percekkel később veszem csak el a kést, mire végre rám néz. Vadul csillogó szemeiben azonban kétségek, harag és tehetetlenség örvénylik. Vajon eszébe jutott valaki, vagy a boszorka ártott neki?  - Majd kitalálok valamit. Te meg fuss. - hangja határozott és acélos. Szólásra nyitom a szám, de a vadász rám kiált: - Fuss már, te lány. Menekülj innen. Megszeppenek, taszít egyet rajtam, ami kellő löketet ad,hogy az ijedtségtől dermedt lábaim futásnak eredjenek.
                Addig futok, míg a lábaim a végkimerültségtől össze nem csuklanak, és el nem esek a nyirkos avarban. Zokogni kezdek. Tudtam, hogy mindent, a még el nem kobzott bútorokat, vagyonomat, büszkeségemet és életemet, kockára teszek, amikor a Királyné ruhás szekrényébe gondosan elrejtett fiolát elloptam. Mint mindig, most is segítenem kellett a cselédeknek felöltöztetni a Királynét a fényűző ruhájába és besütni a haját, így elég volt csak egy-két pengőt adni a személyzetnek, hogy hadd én válasszak a szekrényből ruhát. Két gyors kéz mozdulat. Erre a két mozdulatra vártam hosszú ideje és ezt, a szinte pár percig tartó mutatványt, terveztem hónapokon át, mielőtt eljött volna apám szülinapja, amit hajnalig elhúzódó mulatság követ. Idén több bort kérettem, hogy biztosan mindenki kábult legyen, mire elindulok a várból. Minden működött... egészen addig, míg a Királyné rá nem jött a cselre.
                A porózus földbe vájom a körmeimet, és ahogy össze görnyedek, megnyomja a mellkasomat a fiola. Ettől a tompa fájdalomtól azonban új erőre kapok. Olyan erőre, amit a bosszú táplál. Dacosan letörlöm az arcomról a könnycseppeket, s a sarkomra ülök. Majd én véget vetek az évtizede tomboló zsarnokoskodásnak és igazságtalanságnak, amit ez a nőszemély hozott az országra, a várra, az otthonomra is, megkeserítve az életünket. Felállok, s határozott léptekkel tovább indulok.
                Teljesen rám sötétedik, amikor találok egy kicsi fa házat, mélyen elbújva az öreg tölgyfák törzsei között. A moha tetős, fa gerendás ház, olyan alacsony és apró, mintha egy makett volna. Az a néhány, kerek ablaka, ami van, is poros, az udvarát pedig ellepte az avar. Lábujjhegyen oda oson és körbe nézek. Nem találok sem kint, sem bent senkit, ezért benyitok a gerendákból össze állított ajtón. Egyből a konyhába jutok. Mint mindenhol, itt is fából készült minden bútor, amiken a por ellenére is látszik, hogy gondos kezek faragták. Középen egy hosszú, keskeny asztal terpeszkedik, rajta tálak, korsók és kenyér maradékok. Mellette a mosogatóban meg még ennél is több koszos edény. Érintetlennek tűnik, de azért előhúzom a vadásztól kapott kést a zsebemből és azzal együtt keresek egy ágyat vagy kanapét.  Mivel kicsi a ház, rögtön a következő helyiség a hálószoba. Üres, díszítetlen, csak apró, gyerek ágyak vannak benne. Össze tolok jó néhányat aztán kimerülten bele fekszek.
                Léptek zajára ébredek, aztán megcsapja az orrom a föld és a moha erős illata. Magam elé kapva a kést azonnal felülök. Azonban azzal, amivel szemben találom magam, semmi nem tud felkészíteni. Felsikoltok és teljesen a falig hátrálok, magam alá csavarva a szúrós takarót. Hét, az ágy cirádás támlájánál alig magasabb ember vesz körbe és bámul vissza rám ugyanolyan megilletődöttséggel.  Kivétel nélkül mindegyikük koszos, mintha egész nap dolgoztak volna, arcukon a kiülő fáradtság és megterhelés sötét karikákat és szarkalábat vont a szemük alá. Egyedül a szakálluk, hajuk hossza és színe különbözteti meg egymástól őket. Nem ijednek meg, helyette inkább suttogni kezdnek, aminek a hangja a fenyőerdőt erősen fújó szél, súgására emlékeztet.
                - Mit csinálsz te itt? - szólal meg végül kíváncsi, de határozott hangon a legidősebb törpe, akinek olyan dús és élénk vörös szakálla van, amit még sosem láttam. Egy kicsit most előrébb lép, hogy jobban szemügyre vegyen miközben feljebb tolja a krumpli orrán egyensúlyozó kerek kis szemüveget.
- A Királyné elől bujdosok. - válaszolok hosszas megfontolás után. Tömör kijelentésemre döbbenten egymásra néznek.
- Miért higgyünk neked? - kérdezi felvont szemöldökkel, karba tett kezekkel egy másik törpe. Mindközül ő tűnik a legellenségesebbnek.
- Mert a mostoha anyám, és jobban tudom bárkinél, hogy milyen önző és zsarnoki. Napról napra nem csak az én életemet keseríti meg hanem másokét is a városban, és olyan feladatokat ad, amiket ember nem képes elvégezni. - magyarázom, gondosan kihagyva az ellopott fiola tényét.
Ismét suttogni kezdenek, ám most mintha lenne egy kis együttérzés is a hangjukban.
- Hát ezt ismerjük... - mondja álmatagon egy harmadik törpe. Megdörgöli a szemeit, aztán nyújtózik egyet, amitől le esik a sapkája a földre. Nem foglalkozik vele, sem a szélrózsa minden irányába álló szőke hajával. A suttogás erre abba marad, mindenki a törpére bámul meglepetten.
- Hogyan? - kíváncsiskodok, nem törődve a megdöbbent arcukon, hogy az egyik társuk elkotyogta magát. Szabadnak tűnnek főleg, hogy ilyen messze laknak a vártól.
- Szerinted nyaralni vagyunk itt? - morogja ellenségesen a szobor módjára ácsorgó, pesszimista törpe.
- Még ilyen messzire is elér a Királyné keze.  - hadarja gyorsan egy fekete hajú, dús bajszú törpe, fintorogva össze húzva az orrát, mint aki mindjárt tüsszenteni fog. - Az erdőben nekünk kell a fát, a követ és a gyógynövényeket kitermelnünk.
- De - értetlenkedem, miközben lassan lejjebb eresztem a kést szorongató kezem  - csak heten vagytok. Kik segítenek nektek ebben?
- Már csak mi vagyunk erdei törpék... - válaszol halk, szinte suttogás szerű hangon az ágy egyik karfáját idegesen szorongató törpe, akinek a méz színű haja még befonva is majdnem a földet súrolja. Félénken néz rám, de amint találkozik a tekintetünk elnéz a mellette csendesen ácsorgó társára, aki a rá egy számmal nagyobb kabát ujjat húzza rá zömök, kérges kezére miközben némán, elhúzott szájjal bólogat. - A többiek hol a bányában, hol a fa vágás közben haltak meg.
- Sajnálom... - annyira megdöbbenek, hogy alig jutok szóhoz. Kínos csend telepszik ránk: én a kést szorongató kezemet bámulom, a törpék pedig hol egymást, hol a fapadlót.
- Maradhatsz... - kezdi hirtelen és olyan vidáman a hozzám legközelebb álló, kibolyhosodott lila sapkát és inget hordó törpe, de aztán megakad és abba hagyja a sarkán való egyensúlyozást, amint rájön, nem tudja a nevem.
- Hófehérke. - válaszolom visszafogottan. Alig bírom le leplezni a megkönnyebbülést, hogy legalább ma éjszakára megvan a helyem.
- Csak egyenlőre, Hófehérke. - morogja indulatosan a morcos törpe. Aztán szinte egyszerre megindulnak kifelé. Ám még mielőtt rám csuknák az ajtót még elkapok egy-egy mondatot: remélem főzni azért tud, vagy mosni, vagy  hogy nem hazudik és hozzá ránk a bajt...
Másnap reggel nagy hanggal, zajjal elmennek a törpék letudni a kötelességüket. Megvárom, hogy teljesen elcsendesedjen a ház, s csak azután túrom fel a szekrényt a legnagyobbnak tűnő ingekért és megyek a konyhába valami enni valót keresni. A kamra polcai ugyan nem roskadoznak a felhalmozott ételektől, de bőségesen találok gyümölcsöket, gombát, magvakat és cipót is. Az utóbbiból török egy kisebb darabot majd leülök vele a hosszú, keskeny asztalhoz. Átveszem az egyik inget majd majszolgatva a kenyeret elkezdem befoltozni a szakadt blúzomat, a talált, durva anyagú inggel.
                Alig foltozok be pár szakadást, kopogtatnak az ajtón.
- Helló. - kopogtatnak újból, amitől kissé elhalkul az öreg és reszketeg női hang. - Meghoztam a friss gyümölcsöket.
Gyümölcsöket? kihúzom magam, és óvatosan leteszem a ruhát az asztalra, nincs szükség után pótlásra, pillantok a kamra nyitva hagyott ajtajára. Akkor ki lehet az? halkan fel állok, és az ajtóhoz osonok, a törpék azt mondták, hogy egyedül vannak. Már épp kilesnék a kicsi ablakon, amikor kivágódik az ajtó, erőteljesen az oldalamnak csapódva. Összegörnyedek a fájdalomtól, de sikerül nem felnyögnöm. Kényszerítem magam, hogy kilessek az ajtó görbe gerendái között: a küszöbön egy idős nő áll. Fekete tunikát visel, ami hiába bő, jól látszik a görnyedt háta és a gyümölcsöktől roskadozó kosarat markolászó, reszkető kezei. Egyből oda csoszog a koszos edényektől zsúfolt pulthoz, hogy aztán aprót nyögve ledobja rá a kosarat. Lerázza, kiropogtatja ízületes ujjait aztán az idősekre nem jellemző módón elkezdi lendületesen átkutatni, feltúrni az egész házat. Ritkás ősz haja csak úgy száll a levegőben, miközben minden egyes fiókot, polcot és szekrényt átvizsgál. A ráncoktól mélyen barázdált csontos arcát pedig láthatóan egyre jobban önti el a düh, ahogy rájön, nem találja, amit keres. Felordít ám még mielőtt felrúgná a hozzá legközelebb eső széket, mélyen ülő, éjfekete szemei megakadnak az asztalon hagyott ruhámon.
                - Lám, lám, lám. - cöccög kárörvendően - Ki hitte volna, hogy képes vagy ilyen messze eljönni. - fordul meg és tesz egy széles karmozdulatot.  - Azt áruld már el, hogy mivel tudtad rá venni a vadászt, hogy egy őzet öljön meg és nem téged.
Itt valami nem stimmel. Honnan tud egyáltalán róla...? - teszem fel magamnak a kérdést miközben gyanakodva újból megnézem magamnak a nőt: hegyes orr, fekete, mélyen ülő szemek, fakó ajkak, és ékköves gyűrűk az ujjon. Pont mint a királynénak.  Épp idejében préselem össze az ajkaimat, hogy ne nyögjek fel a döbbenettől.
- Végül is, mindegy. - folytatja mivel nem válaszolok. - Nem kell többet az erdőt járnia. Pedig kedveltem Olivért - színpadiasan felsóhajt - A családja is biztosan megfogja érteni, hogy egy fiatal csitri miatt kellett meghalnia. - játszik rá. Mindig ezt csinálja, ha sakkban akarja tartani a másik embert. É s mindig működik. Még erősebben szorítom össze a szám, hogy már kezd begörcsölni. Ne figyelj oda rá, ne figyelj oda rá!
- És most szépen elmondod, hogy hová tetted azt az átkozott fiolát! -  utasít megemelve a hangját miközben elkezdi méregetni a szék szakadt, félig megvarrt blúzt.
- A fiola! - kapok a blúzom mell zsebéhez, csakhogy az üres. Mindenemet át tapogatom, mire rájövök, hogy másik felső van rajtam. - Ne, ne, ne, ne... - robban bombaként szét bennem a pánik. Érzem, ahogy reszketni kezdenek a lábaim, le ver a víz és az agyam teljesen eltompul.  A boszorkány teljesen szét hajtogatja a blúzt és a fény felé tartja. Én pedig anélkül, hogy gondolkodnék, szembe szállva a mostoha anyám iránt érzett félelmeimmel, lendítem a kezem és becsapom az ajtót.
                A nő azonnal megpördül és eldobja a ruhát. Szólásra nyitom a szám, mire közelebb lép hozzám fenyegetőn felemelve a kezeit.
 - A FIOLÁT AKAROM! - kiáltja agresszívan, aztán meglendíti az egyik kezét, amitől két szét is felém repül.  Épp hogy csak sikerül időben elhajolnom előlük és a szét robbanó szék darabok elől. Felsikolt. Újból meglendíti a kezét, amitől a levegőbe emelkedem majd egyenesen neki vágódok a konyha pultnak. A fájdalomtól kiszalad a tüdőmből az összes levegő és egy percre elsötétül a világ.
- Kinek képzeled te magad, hah? - dobbant egyet a lábával, mire a konyha asztal nekem ütközik oda szorítva a pulthoz. A lendülettől az összes alma a földre zuhan, és az asztalon lévő poharak, tányérok és étel maradékok szerte szét gurulnak. A boszorkány tajtékozva elindul felém, felrúgva, szét taposva a földre került tárgyakat. Amint közelebb ér azonban meg fagy ereimbe a vér: a dühtől az álcája lassan kezd lefoszlani róla: a ráncai eltűntek, de a kiszáradt, cserepes szája és megbarnult fogai nem, ritkás ősz hajába, vastag, göndör fekete tincsek keverednek, amitől úgy néz ki, mintha villám csapott volna bele, és a királynőre jellemző peckes tartás megjelenik, viszont a csoszogása megmarad.
                - Megjöttünk... - köszön vidáman az egyik törpe, de el is akad a szava, amint meglátja a feldúlt házat, a boszorkát és engem. Egy perc döbbenet után azonban egyszerre vetik rá magukat a nőre, ütve, csípve, rúgva ahogy csak érik. A nő felsikolt és igyekszik védekezni, de szinte tehetetlen a hét törpe ellen. Kiszabadítom magam, és egy serpenyővel erősen fejbe vágom. Az ájult nő a padlóra esik, mi pedig azonnal az egyik székhez ráncigáljuk és gondosan oda kötözzük.
- Még sosem járt itt a Királyné.. össze tört a tálkám...és most hogyan tovább? mit csináljuk vele? és Hófehérkével...? - hallom a halk sugdolózást a hátam mögül, miközben neki állunk össze pakolni. Először én is elkezdem fel állogatni a székeket, be csukni a szekrény ajtókat és fiókokat, de aztán kihasználva, hogy nem figyelnek rám, oda sietek a felborított asztalhoz, hogy kihúzzam az alá beszorult ruhámat. Végig tapogatva azonban nem találom meg a fiolát.
- Ne, ne, ne.. - motyogom idegesen miközben le térdelek, hogy a szekrény alatt és annak környékét is átkutassam.
- Ezt keresed? - mutatja fel az üvegcsét a történtek ellenére is fáradtnak tűnő törpe. - Ezért jött ide a banya, igaz? - megrázza, amitől a halvány lila folyadékban szürke csíkok jelennek meg és füst módjára gomolyognak, mígnem az egész egy sötét színű masszává nem válik, amiben a fény is eltűnik.
Idegesen megdörzsölöm az orrnyergem. Körbe nézek a félig felbolygatott házon, a törpéken, akik hol csalódott hol mérges arccal bámulnak vissza rám, várva a választ. Miattam kerültek ebbe a slamasztikába....
                - Az a halál ellenszere... -  vallom be kénytelenül. - A Királyné annyira megszállottja a fiatalságának, hogy kifejlesztett egy olyan szérumot, amivel megállíthatja az öregedést.
Döbbent csend. Még a háttérben az almákat rendezgető törpe is fel figyel rám, s bele harapva az egyik almába közelebb jön, hogy mindent halljon.
- Hát nem értitek? Ha ezt megissza, akkor halhatatlan lesz. - nincs válasz - Azt akarjátok, hogy örökké fölöttünk zsarnokoskodjon? Fölöttünk, a gyermekeinken és az unokáinkon is? Ezzel megállíthatjuk...
Köhögés szakít félbe. Mindenki a hátul álló törpére néz, aki a torkát markolászva gurgulázva köhög.
- Mi... mi az? - veregeti meg a hátát a morcos törpe, de barátja térdre zuhan, arca egyre jobban ellilul, a szemei fenn akadnak végül rángatózva elterül a földön.
- Szende...? - kérdezi halkan valaki - ne hülyéskedj...
                - Aligha tudná megjátszani magát! - szólal meg vidáman a magához tért boszorkány.  - Az alma ugyanis mérgezett volt. - krákogva felnevet mire egy varjú teljes erejéből neki repül az egyik koszos kis ablaknak majd a párkányon toporogva megpróbál átjutni az üvegen. Mindannyian összerezzenünk. - A barátocskátok alszik, - fészkelődik vigyorogva - olyan mélyen, hogy még azt sem veszi észre, hogy napról napra egyre öregebb és öregebb lesz. És ti pedig végig nézitek. - hátra veti a fejét és elkezd éles, krákogó hangon nevetni, amitől előbb egy, majd még egy aztán egy tucat madár repül be a nyitva hagyott ajtón, hogy aztán megtébolyultan repkedjenek össze-vissza a szűk konyhában, felborogatva a polcok tartalmát, a kisebb szekrényeket. A földre vetem magam, a többi törpe pedig a szekrények és az asztal mögé menekül. A madarak ekkora már annyian vannak, hogy egy összefüggő folyamként mozognak, mintha csak a tenger hullámozna. Rikácsolnak, vijjognak, nem törődve a kihulló tollaikkal. Aztán örvényleni kezdnek, mintha ők lennének a víz, a bejárati ajtó pedig a lefolyó. Pillanatok alatt eltűnnek rajta.
                - Ez meg mi volt....? - motyogom döbbenten miközben óvatosan feltérdelek. A hirtelen keletkezett csend azonban mindent elárul: a királyné megszökött. Gondterhelten bele túrok az össze kócolódott, fonatokból szétcsúszott fekete hajamba.
- A baj, amit ránk hoztál. - a mérges hangtól azonnal megfordulok a tengelyem körül. A pesszimista törpe épp elő bújuk a fedezékéből arrébb rúgva egy földön heverő fa korsót miközben haragos szemeit rám szegezi.
- Én...én nem így terveztem. Azt hittem, hogy... - nézek körbe teljes döbbenettel, s csak azután szólalok meg, de így is a szavamba vág.
- Mit? Hogy nem jön utánad majd azért, amit elloptál tőle? - jön még közelebb hozzám, egyik karját lendületesen a levegőbe emelve.
- Hogy ha legyőzni nem is, de sakkban tudom tartani. - folytatom az igazamat határozottan - Mindenkinek vannak gyengéi.
- Gyengéi...? Mint ahogy a királynénak a "fiatalság"? - veszi át a szót ingerülten a szemüveges törpe, aki épp a földről húzza fel a néma társát. - Marhaságokat beszélsz. A halál ellen nincsen orvosság.
- Fiatalság... - motyogom miközben a gondolataim szél sebesen száguldozni kezdenek. - Méreg -  fiatalság - öregedés. - kell össze függésnek lennie.
- Nem hallottad mit mondott az a banya? - most már minden oldalról közre fognak a törpék. - A szemünk láttára fog megöregedni Szende.
                - Tudom, mit kell tenni!  - jelentem be határozottan és a mindig álmosnak tűnő törpe kezében szorongatott fiolára nézek. - Azt mondta a Királyné, hogy öregedni fog Szende, nem?  -  láthatóan össze zavarom a társaságot, de ennek ellenére is folytatom. - És mi ellen harcol maga a királyné is? Az öregedés ellen!
                A kijelentésemre a fele társaság értetlenül megdöbben, a másik fele pedig reménykedve a fiolára bámul. Ekkor veszem rossz száj ízzel tudomásul, hogy fel kell áldozni a fiolát, azt, amiért eddig eljöttem és harcoltam, és lehet, hogy több esélyem már nem is lesz... De nekem szánta a boszorka a mérget, aminek végül más itta meg a levét.
                A törpék heves motyogásba kezdenek egymás között: látszik rajtuk az apró arcukon átsuhanó kétely, a remény és a düh is, ami végül hirtelen csendbe burkolózik. Szinte farkas szemet néznek egymással aztán egyszer csak, egy emberként úgy mozdítják, helyezik Szendét, hogy kényelmesen meg tudják itatni vele a folyadékot.
                A törpe először nem reagál, de alig pár perc elteltével kapkodva a levegő után felriad. Zihál, izzad és reszket, mint akit a láz gyötör. Azonban a méreg kiszívta hajából és szakállából az összes színt és mély ráncokat festett a fal fehér arcára. Mindenki felkiált örömébe, ugrándozni és kurjongatni kezdenek. Én pedig csendesen fogom a holmimat és félig sírva, félig nevetve magukra hagyom őket.

2017. április 26., szerda

A szomszéd lakás lakója - Első évad, Ötödik rész - Varázslatos sütemények

- Süss sütit, én hozok altatót! – ront be ingerülten Dan a lakásukba, megijesztve ezzel a konyhában kávézó feleségét.
- Tessék? - pillantok fel az esti gyümölcs shake-ből.
- Ezzel a pasival nem lehet semmit megbeszélni. Mindig elő rukkol valami más, az életünket megkeserítő dilivel, és egyszerűen képtelen vagyok vele egy értelmes szót váltani.
...
- Már vihetjük is. – jelentem ki a lisztes kezemet bele törölve egy piros pöttyös konyha ruhába. A kisebb forma tálcán már ott sorakoznak a csokis –altatós – teasütemények, amik alatt citromsárga szalvéta díszeleg. Egy óra alatt elkészültem vele, bár nem gondoltam volna, hogy az első itt töltött szombatunk azzal fog telni, hogy kiüssük a szembe szomszédot. A használt edényeket és evőeszközöket feltornyozom a mosogatóba, majd előveszem a legkedvesebb mosolyomat azután elindulok a szomszédba.
Mikor oda érek megköszörülöm a torkom és azon gondolkodom, mit is mondthatnék. Elvégre már kétszer is megkíséreltünk bemutatkozni neki. Hátra fordulok, Dant nem látom sehol. Most meg hová tűnt? Igazán le szokhatna erről...
Bekopogok. Megköszörülöm a torkom ismét, bár tudom, hogy semmi haszna. Az ajtó nem nyílik ki azonnal, én pedig egyre idegesebb vagyok, ami utat enged a kétségeknek: Mi lesz ha nem sikerül lekenyerezni? Ha hozza a formáját és elrontja az egész házavatót? Vagy mi lesz ha még rá tesz egy laptállal és olyat csinál...
Félbeszakít az óvatosan kinyíló ajtó recsegése.
- Helló... – kezdem meglepődve. – Megan vagyok, már találkoztunk párszor.
Mr. Füge csak bámul rám gyanúsan azokkal az apró szemeivel, rágja a kicserepesedett száját belülről, de egy szót sem szól. Így hát folytatom:
- Bemutatkozásnak hoztam egy kis sütit. – nyújtom át a tálca illatozó ajándékot. – Gondoltam kellemes meglepetés. – vigyorodom el kényszeredetten. Mr.Füge hümmög egyet, kitárja az ajtaját, hogy jobban bele tudjon szagolni a levegőbe. Egy zöld póló van rajta, aminek a hónaljában izzadság foltok terpeszkednek hold alakban. A kék rövid nadrágaja az egyetlen, ami újnak vagy legalább is tisztának tűnik.
- Miért csak én kapok? – kérdezi tömören. A kérdés meglep. Hát ezt meg honnan tudja? Leskelődik? Aztán egyből eszembe jut az este, amikor bámult a sötét folyósón. Remek... ez nehezebb lesz, mint gondoltam..
- Ők is kapnak – kezdem a rögtönzött hazugságot. – Csak ... ők... ők ugye glutén érzékenyek, és ahhoz sokmindent máshogy kell csinálni. - folytatom, de érzem, ahogy a homlokom nyírkos a verejtéktől miközben ráz a hideg is.
- Régebb óta vagyok itt, és tudom hogy senki nem az ezen a szinten – ráncolja össze a homlokát, amitől az összenőtt szemöldöke egymásba szalad, mint két autó frontális ütközéskor.
- Ma még nem is láttam őket – próbálkozom tovább. A szalvéta már átázott az izzadó tenyereim alatt. – Úgyhogy biztos nincsenek is otthon. – ki sem mondom az ajtó mögül felharsog egy panaszos gyerek sírás.  Ez nem lehet igaz. - Megszívom a fogam boszzúsan.
- Ők is egyenek! – jelenti ki vádló hangon.
- Ez csak egy kis süti... – méltatlankodom.– Jól van...megmutatom én... - dünnyögöm az orrom alatt érthetetlenül miközben lassan elindulok a szomszéd ajtó irányába. Erősen bizom benne, hogy kitalálok valamit közben. Még csak nem is találkoztam velük, erre beállítok egy tálca altatóval? Mégis mit mondjak nekik, hogy ne vegyenek belőle? Hogy az újszomszéd vagyok, aki hozott egy kis sütit, annak ellenére, hogy nem tud sütni... Jó éjszakát ne kívánjak hozzá?! Jesszusom, jöhet még ennél rosszabb? Ekkor azonban kivágódik egy ajtó a hátam mögött, amit súlyos trappolás követ. Hátra fordulok, és akkor mintha minden lassítva történne:
Dan rohan a folyósón Füge felé, aki továbbra is engem tart szemmel. Dan elrugaszkodik a földről és úgy csapódik a férfin mint a labda a falon. Nagyot koppannak a koszos padlón. A férjem leteríti, leszorítja a földre a szomszédot, aki kövér testével is megküzdve úgy csapkolódik Dan alatt, mint a Michelin baba, amiből éppen kiszökik a levegő.
- Megan... –hallom messziről a hangját – Most, most, MOST!
A kiáltása pillanatok alatt magamhoz térít a kínos sokkból, és anélkül, hogy tudnám mit is csinálok, a lábaim sietve megindulnak feléjük, miközben a kezeim kitúrnak egy maroknyi sütit a csomagolás alól. Mikor odaérek Dan satuként megmarkolja a férfi szakállas állát és kényszeríti, hogy ránk nézzen. Én pedig azonnal bele tömök a szájába annyi sütit, amennyit csak magamhoz tudtam venni.
- R-Á-G-J, F-Ü-G-E! – kiált rá a még mindig mocorgó férfira. Az behunyja a szemét, és megrázza a fejét. A sütik kiesnek a szájából. Dan arcon csapja, Füge felkiált, én pedig egy újabb adag sütit tömök a szájába. Az eredmény fuldoklás és morzsa köpködés. Ahogy meggyőződünk arról, hogy lenyelte, szép lassan felállunk, és hátrálva elsétálunk a lakásunkba, mintha mi sem történt volna.

...
Este hat órára már a rokonok, ismerősők zöme már megérkezett és helyet foglalt a tágas nappaliban, vagy a sült pulykával, salátával és különböző feltétekkel gazdagon megrakott hosszúkás asztalnál. Halk duruzsolás és nevetés zengi be a házat, így lekapcsolom a halkan duruzsoló rádiót.
- Pezsgőt valaki? – harsan fel Dan vidám hangja, amit nagy egyetértés követ. Már épp indulnék a pezsgős poharakért, amikor ismét csengetnek.
- Most jöttek meg a növéremék. Töltesz nekik is? – kérdezem a dugóval hadakozó férjem majd elindulok az ajtóhoz.  
- Nem vesztünk ám el. – ölelget meg szorosan a nálam fél fejjel magasabb Elisabeth, amint kinyitom nekik az ajtót. Mint mindig, most ők a legutolsók a kicsi Leila miatt. A tejfölszőke, kék szemű totyogós apukája karján ül, és egy kék mackót szorongat a kezében, aminek az egyik bolyhos lábát éppen az apja ing gallérja alá igyekszik betuszkolni. Roland kedvesen leteszi a lányt a földre, aztán kézen fogva besétálnak a lakásba. Elisabeth pedig vidáman utánuk. Amikor már mindenki bement, veszem csak észre a folyosón felállított világok előtt nevetgélő Fügét. Kócoc fejét ide oda ingatva dúdolászik valamit a piros muskátliknak miközben örömében 


2017. április 14., péntek

Kellemes Húsvéti Ünnepeket avagy Mire gondoltam játék

Sziasztok, 

Első Húsvét ezen a blogon, 
Játszani hívlak Kedves Olvasó:
A bejegyzésben talányok rejtőznek, 
S a Te feladatod, hogy megfejtsd őket.
De vigyázz a játék nem tart örökké, 
A határidő csupán két hét.
Ha letelt az idő, sorsolok közületek, 
S a nyertes egy hétig a társ-szerkesztőm lehet.

Kezdődjék hát a játék, indítom a vekkert, 
Lássuk, ki mennyire gyors vagy éppen leleményes.

Jó szórakozást kívánok mindenkinek.

1, Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne.

2,  Híd, de sosem építették,
hét színe van, egy se festék.
Földből nyúlik mindkét vége,
mégis felvezet az égbe.
Senki nem szed rajta vámot,
széles útját mégse járod,
mert a hídfőt nem találod.

3, Négy valaki lakik
vakolatlan házban,
ajtó, ablak nélkül
való palotában.

4, Szürke szárnyú nagy madár,
szürke lesz a nagy határ,
ha ősszel a földre száll.

4+1, Egy kis házban öt kis szoba sorakozik szépen, öt kis ember bújik oda melegedni télen.
 


Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót!

Szeretettel:
Brukú

2017. április 10., hétfő

Csak bohóckodom!



                 A busz hangos szisszenéssel becsukja az ajtaját és tovább indul. Ahogy elhagyja a kis utcát a jármű, felaggatom a ruháktól, cérnáktól és tűktől nehéz textil táskákat a vállaimra majd átsétálok az úton. Péntek van, és a nap is lemenőben van már. Alig járja már az utcákat valaki, így a csend is kézzel tapintható. Amint fellépek a járdára megérkezik Kumiko is. Mint mindig sárga tunika és szürke leggings van rajta és úgy integet a karkötőkkel tele aggatott kezével, hogy messziről észre lehet venni.
           - Bocs, hogy késtem, - ölel át üdvözlésképp - még elbúcsúztam anyáéktól, mielőtt elindultak kirándulni.
- Nem három napja mentek el? - kérdezem meglepődve miközben elindulunk a szemközti kis utcába, ahol Kumiko lakik. Mindig is kedveltem ezt a helyet, mert nyugodt, családias a hangulata, távol van a belvárostól és mivel gyerek korunk óta össze járunk, úgy jövök ide, mintha csak haza mennék.
- Óh, ja igen, elnapolták mára. - magyarázza sietve, aztán elveszi az egyik szatyrot tőlem. - Még egyszer köszi, hogy segítesz a Halloween jelmezemmel. Nem gondoltam volna, hogy Grootnak beöltözni ilyen nehéz.
- Mondtam neked, hogy valami egyszerűbbet válassz. - emlékeztetem miközben megkerülve az út szélén parkoló magas terepjárót kisétálunk az üres útra. Két nap múlva Halloween, és Kumiko szinte alig haladt vele az érettségi miatt. - Miért nem volt jó pompon lánynak öltözni? Akkor még Trevisnél is bevágódnál.
- Hát persze, Joyce. Melindától ne kérjem kölcsön az uniformisát? - csattan fel fülig vörösödve. - Folyton csorgatja a nyálát Trevisre az a vörös hajú nádszálkisasszony, és biztos lehetsz benne, hogy rájönne, miért akarok pompon lánynak beöltözni.
- Szerintem megérne egy próbát. - bátorítom kedvesen közben felkapok egy aprócska követ a padkáról és elhajítom az egyik, a kerítés előtt húzódó bokrok közé. A dús lombokból erre recsegés tör elő. -  Úgyis mindig kiszúr magának a tömegben az a fiú. - folytatom rácsodálkozva a mozgásra.
- Tényleg? - kapja fel a fejét egyből, észre sem véve, hogy valószínűleg egy macskát találtam el. - Szerinted eljön cukorkát gyűjteni?
                - Már miért ne jönne...? - teszem fel a kérdést értetlenül. Elhaladunk a bokrok előtt, én pedig igyekszem megjegyezni a ház számot, hogy később hozzak kis konzervet szegény párának, bocsánat kérés gyanánt, amikor a növényzetből újabb, már jóval határozottabb neszezés tör elő.
- Nem láttad, hogy a tegnapi meccsen mekkorát esett? - magyaráz tovább aggódva a lány anélkül, hogy feltűnne neki bármi is.
- Nem...  - húzódók kicsit közelebb hozzá továbbra is a növényeket bámulva - Bealudtam a töri tételek fölött.
- Tételek, pfff... Élő adásban ficamodott ki a bokája, és....  - egyszerre figyelünk fel a halk, hamis fütyülésre. Mindketten azonnal elnémulunk és lassítunk lépteinken. Kumiko rám néz, mire megrázom a fejem, hogy nem én voltam.
                - Akkor? - tátogja elkerekedett szemekkel. Szólásra nyitom a szám, csakhogy beszéd helyett sikításra telik csak, amint meglátok egy bohóc fejet a sűrű lombok között felbukkanni. Kumiko ijedtében mögém ugrik és teljes erejével a vállaimba markol. A bohóc nem mozdul, csak bámul minket oldalra döntött fejjel. Vörös haja kócos, az arcára kent fehér festék elmaszatolódott és a piros orra is el van csúszva kicsit. Lassan hátrálni kezdünk, mire a bohóc elneveti magát és kiront a bokrok takarásából. Futásnak eredünk.
                Az utca nyugodt némaságát azonnal felveri a cipőink tompa csattogása, ahogy teljes erővel megindulunk a legutolsó ház felé nyomunkban a jelmezes idegennel. Gyorsan haladunk. Egyik családi ház hagyja el a másikat, a bokrok, sövények pedig  összefüggő zöld masszává válnak.
                A bohóc fütyülni kezd ismét. Nem ismerem fel a dallamot, viszont a környék kutyáit felveri, amik vonyítani  és ugatni kezdenek.
- Vaú! - kiált fel a bohóc is. Ezúttal jóval közelebbről. Aztán elneveti magát mintha csak vicc lenne az egész.
- Ez jön utánunk... - hüledezik Kumiko hátra-hátra pillantva. Próbál rá kapcsolni, de egyre inkább fogja az oldalát és kapkod levegőért.
- Menj előre. - veszem ki a kezéből a szatyrot és hajítom el az egyik, nagy családi ház előtt díszelgő virágos kertbe. A lány hálásan rám néz mielőtt minden erejét össze szedve felgyorsít.
                Percekkel később már rohanok is keresztül az utcában lévő egyetlen egyszintes ház sűrű gyepén és ugrok fel a teraszra az ajtóban toporgó Kumiko mellé. Levegő után kapkodva megtámaszkodom a térdeimen, és igyekszem mély levegőt venni, hogy csillapítsam a fájdalomtól lángoló tüdőmet.
- Nem találom a kulcsot, nem találom a kulcsot. - motyogja pánikszerűn a lány, aki reszkető kézzel forgatja át isten tudja hányadszor a vastag kulcscsomóját.
- Nyugi, előnyben vagyunk.. - nyugtatom meg el-elakadó lélegzettel, amikor kilép az egyik autó mögül a bohóc. Három háznyira csupán tőlünk. - Basszus... Inkább siess!
- Szerinted mit csinálok? - fortyogja idegesen. Kapkodni kezd aztán le ejti a kezéből kulcsokat. Elkáromkodja magát mielőtt újból neki állna. A bohóc fütyülésről még hamisabb dúdolásba kezd miközben egyre közelebb ér. Hátrálok, mígnem teljesen a falnak ütközök.
                -  Egy autónyira van... - dadogom pánikszerűen, amikor felharsan a zár hangos kattanása. Úgy rontunk be az ajtón, hogy majdnem hasra esünk a lábtörlőben. Egyszerre nyúlunk a villany kapcsolóért. Az energia takarékos villany a szokásosnál is lassabban izzik fel és világítja be a takaros kis házat: a makulátlan fehér falak előtt gondosan elrendezve bambuszból és cseresznyefából készült, karcsú bútorok és könyves polcok díszelegnek, egy - egy terebélyes olajfestmény társaságában. A velünk szemben lévő, dupla ajtós francia ablakon nincs teljesen le engedve a bambusz roló, így a nappali leglátványosabb és számomra is a legkedveltebb eleme most egy fekete lyukra hasonlít inkább, ami még jobban rám hozza a frászt.
               
Kumiko idegesen csettint egyet a nyelvével aztán a saját anyanyelvén motyogva valamit beveti magát az ablak előtt kényelmesen elnyújtózó szürke kanapé mögé. Én pedig, jobb ötlet híján, az ajtó melletti gardróbba bújok.
                - Aki bújt, aki nem, jövök. - kiált fel az álarcos férfi éles hangon, hosszan elnyújtva az utolsó szót. Bicegve besétál a nappaliba, ahol aztán a sáros cipőjével megáll a krém színű szőnyegen és ráérősen körbe néz. Hosszú percekkel később felsóhajt aztán dúdolászva célba veszi a konyha és a hálószobák felé vezető, rövid folyosót. Ahogy befordul az egyik szobába és eltűnik a képből, Kumiko kidugja a fejét a kanapé támlája mögül. Sápadt arca szinte elveszik a hófehér falak között, egyedül kócos fekete haja feltűnő. Aprót biccent a konyha felé, majd eltátogja a telefon és a megyek érte szót. Megrökönyödve arrébb húzom az ajtót, hogy ellenezzem a tervét. Mégis mióta ilyen tökös ez a lány? Még a létra legtetejére is alig mer felmászni.
                Mire észbe kapok a barátnőm máris a konyha felé oldalaz. Kényszerítem magam, hogy ne szóljak rá, helyette inkább lélegzet visszafogva nézem, ahogy ügyesen, mint egy macska, elhalad a szoba ajtó mellett és befordul a konyhába. Már épp megkönnyebbülve felsóhajtanék, amikor a bohóc kifordulva a hálószobából megpillantja a barátnőm árnyékát. Izgatottan össze dörgöli a kezeit majd utána indul.
Felnyögök, s a lamellás szekrény ajtót markolászó kezem lecsúszik a kilincsről. A szívem eddig sosem látott tempóba kapcsol, nem figyelve a ritmusra vagy a szabályosságra. Megszédülök. A testem remegni kezd a félelemtől, és egyszerre akarok sikítani, sírni és csipkedni a karom, hogy ébredjek fel ebből a rossz álomból.
Sokkos kábulatból a taposót csikorogva karmolászó székek, majd egy kis szünet után tányér csörömpölés térít magamhoz. Felszívom magam, felmarkolok egy bakancsot majd kimászok a keskeny szekrényből.
Az a pár méter, ami elválaszt a konyhától most szinte végtelennek tűnik, aminek a megtételét lehetetlennek érzem. Gyerünk, menni fog, motyogom magamnak miközben a kocsonyává vált lábaimat egymás után pakolom előre. Teljesen kifáradok mire az ajtóhoz érek. Neki támasztom a fejem a hideg falnak és mély lélegzetet veszek. Ekkor azonban Kumiko felsikolt, egy tőle eddig teljesen idegen, éles, gurgulázó hangon, amitől a lábaim futásnak erednek egyenesen a konyhába.
                A hófehér konyhában az összes villany és spotlámpa ég, így a márvány pulton és az üveggel lefedett cseresznye fa asztalon élénken tükröződik a sárgás fényük. Az újság címlapjára illő rendben azonban azonnal szemet szúrnak a feldöntött faszékek, a földet mindenhol beterítő zöld tányér szilánkok és a bárpulton heverő, feldöntött váza. Teszek egy bátortalan lépést, ám mielőtt a fejem fölé emelném a bakancsot, észre veszem Kumikót a földön heverni. A bárpult másik oldalán hever mozdulatlanul a földön. Ész nélkül oda rohanok hozzá, de amit ott látok, az még az eddig történteknél is jobban megráz: Kumiko épségben van és éppen a könyökén támaszkodva szegezi nekem a kamerát, mögötte pedig Trevis guggol, egyik kezében a telefonja másikban a bohóc rémítő maszkja.
- Csokit vagy csalunk! - kiáltják gyerekesen egyszerre.
- Mi..? - dadogom értetlenül. Kiesik a kezemből a bakancs, és térdre rogyok a lány mellett. Egyszerre fakadok sírva és kap el a nevetés, ahogy hatalmába kerít a megkönnyebbülés, az öröm és a düh. - Olyan hülyék vagytok! - lököm meg a lány lábait erősen - ilyet többet ne csináljatok!
                Kumiko erre szégyenlősen Tervis felé pillant, aki sármosan rá kacsint. Felkapom a bakancsot és oldalba dobom a fiút, Kumikora pedig ki öltöm a nyelvem, aki mosolyogva oda mászik mellém és átölel.

2017. április 2., vasárnap

A szomszéd lakás lakója - Első évad, Negyedik rész - A feketeözvegy

<< előző rész: A szomszéd lakás lakója - Első évad, Harmadik rész: Malackodás

- Jó reggelt! – köszön Dan feleségének, aki már sietősen eszik a konyhában. A kerek asztalnál ül, és épp egy szalvétát egyensúlyoz a fehér blúza előtt, hogy a virsliről le ne csöppenjen a ketchup rá. Ahhoz képest, hogy csak negyed órája kelt fel, az asztal rendesen megvan terítve bagettel, egy tucat virslivel, meg persze kávéval is.
- Mi ez a zaj? – tűnik fel neki a szaladgálás és rohangálás keltette lüktető dübörgés a szomszédból.
- Egy ideje már ezt csinálja... – csóválja meg a fejét tehetetlenül a felesége.
- Milyen napod lesz? – tereli a szót Dan inkább, le ül vele szemben és neki lát a reggelinek.
- Ahhoz képest, hogy péntek van, nem lesz benn a főnök, úgyhogy a nyakamba varrt olyan feladatokat... – kezdi idegesen, de vékony kis hangja egyre jobban elhalkul, ahogy az eszméletlen dübörgésből hirtelen kínkeserves sikítás lesz, olyan, amikor tele szívja az ember a tüdejét és addig sikít ameddig szusszal bírja. Dan fancsali arccal abba hagyja a lelkes rágást. Akarva akaratlanul eszébe jutnak a tegnap esti hangok. Azok a hangok, amik tónusra igen is emlékeztetnek egy malacéra, hiába kétségbe esett ezúttal a sikítás. El sem tudja képzelni, hogy min mehet keresztül az a szerencsétlen állat: előbb az előző este, most meg ez...
- Mi az? – kérdezi Megan, aki figyelmen kívül hagyja a számára semmit nem jelentő hangokat. Dan megrázza a fejét, hogy nem érdekes, de eltolja magától a tányért. - Nem ízlik? Pedig te mondtad, hogy cseréljük le a pulykát malacra.
- Igen, csak... – kezdi megnyugtatni a feleségét, csakhogy a kétségbe esett kaparászás és vonyítás félelmetes elegye félbe szakítja. Összerázkódik aztán igyekszik letuszkolni az utolsó falat virslit a torkán. A csésze kávéért nyúl, amit cukor és tejszín nélkül hajt fel abban bízva, hogy az erős, keserű íze elűzi a rémes gondolatokat a fejéből. Végül nincs rá szüksége, mert minden zaj, minden neszezés egyetlen kétségbe esett sikollyal abba marad.
- Mennem kell.... – szalad ki teljes pánikban a lakásból egyenesen a friss, meleg levegőbe.

...

Még üres a lakás, amikor Dan haza ér. Direkt el jött előbb a munkából, hogy legyen ideje megbeszélni a dolgot Fügével. Szögre akasztja a fekete zakóját és a laptop táskáját, aztán indulna is a szomszédhoz. Már a kilincsen a keze, amikor hangos zene zengi be az egész emeletet. Egy magas női hang a legújabb slágerekkel énekelni kezd, amit egy mikrofon éles zúgása követ.
- Csak karaoke-t ne! - könyörög suttogva Dan az ajtó félfának, de a férfi be csatlakozik a refrénbe egy olyan hangszínnel, ami egy mutáló tinédzser és egy artikulálatlan szarvas bőgés keverékéhez hasonlít, mint egy normális férfi énekhangra.  - Francba... - indul el bosszankodva a szomszédba. Udvariasan bekopog, megigazgatja az ingét aztán vár. És vár és vár, a zene pedig tovább dübörög. Mikor már azt hiszi, hogy nem fog ajtót nyitni senki, a ricsaj abba marad, aztán nehézkesen kattan egy nagyot a zár, kinyílik az ajtó. A küszöbön megjelenik az alacsony, erősen kopaszodó férfi, a fenekét vakargatva. Egy arany színben csillogó születésnapi csákón és egy kibolyhosodott rövid nadrágon kívül nincs rajta más, így jól látni a kerek, pufók hasát és a rettenetesen szőrös mellkasát. A lakás mögötte pedig egyenlő egy disznó óllal: a fehérre festett, kopár nappaliban az ezer éves dohányzó asztal fel van borítva, a körülötte lévő, kék takaróval letakart kanapén szanaszét hevernek az újságok, borítékok, meg jó néhány gyors éttermi zacskó. A zafír kék sötétítő függöny a háttérben félig le van szakadva és el is van tépve, a sarokban a fal pedig be van rúgva egy helyen. Malacnak nyoma sincs.
- Dan vagyok, az új szomszéd – kezdi, ahogy sikerül szóhoz jutnia a sokktól. Kezet azonban nem nyújt, bármennyire is illetlen. Füge szó nélkül végig méri, de nem szól, csak hümmögve várja a továbbiakat. - A holnapi napon több ember is jön hozzánk, hogy megnézzék az új lakást – mutat a háta mögé – egyrészt ezért szólok, másrészt pedig azért, mert nem szeretnénk ha szombaton a fura viselkedéséből gond lenne.
- Kinek mi a fura. Én teljesen jól vagyok.  – válaszolja kurtán, egy szuszra.
- Akkor érthetőbben fogalmazok. – hajol óvatosan közelebb, hogy a kezébe nyomjon egy pár bankjegyet. – Szeretném, ha holnap este a lehető legcsendesebb lenne.

A szomszédnak elkerekednek gomb szemei, de aztán mogorván rá csapja az ajtót Danre.