2016. november 29., kedd

Ha úgy nem, hát emígy

Kategória: 1. Madárijesztő


A kora reggeli nap első sugarai már felbukkantak a horizonton és lágyan melegítik a veteményesben helyet foglaló zöldségek harmatos leveit. A friss csendben csak egy kakas próbálgatja álomittasan a hangját, ami néhány próbálkozás után szintén elhallgat. Én viszont ennek ellenére már a kedvenc fonott kosarammal a hónom alatt nyitom is ki a derékig érő fa kaput, és lépek a hátsó kertjébe. Alig teszek meg azonban pár lépést megakad a szemem a sáros lábnyomokon, amik a fejes salátákhoz vezetnek.
- Hogy csapna beléje a villám... – harsanok fel rekedtes tájszólással, ahogy meglátom a feltúrt földet és a hiányzó zöldségeket. Ordítva földhöz csapom a kosarat, ami darabokra törik, aztán még bele is rúgok párat. Hogy lehet, hogy ismét velem történik ez meg? Erősen bele markolok az őszülő hajamba aztán mérgesen fújtatva szét nézek a kerten: a bal oldalán lévő, széles négyzet alakú ágyásra, ahonnan egy egész kosárnyi sárga répa tűnt el pár napja, mögötte nem sokkal a vékonyka tégla lap alakú emelt ágyásra, ahonnan majdnem az összes céklának nyoma veszett alig egy hete, a terebélyes fólia sátorra a sor végén, amit nem csak hogy megrongáltak, de még az összes vastag húsú paradicsomot és paprikát elvitték. Hangosan felsóhajtok, ahogy a jobb oldalon elhelyezett takaros tyúkólra téved a szemem, ahonnan a legfiatalabb tojók nagy részét lopták el kicsivel több, mint egy hete, aztán a szorosan a sarkában ácsorgó fészerre, ahol több kézi szerszámnak is a hűlt helyét találta.
– Miér’? – szakad ki belőlem a kérdés. Pipától érdes hangomra felijednek a tyúkok és őrült kotkodálásba kezdenek. – Mit köllene tennem? A villanypásztoron keresztül, az őrködésen át mindent megpróbáltam... mégis itt tartunk. – nem jön válasz, pedig most mindennél jobban vártam. Ha így folytatja ez a mocskos kis tolvaj, nem lesz mit eladnom a nyár végén, és nem lesz pénzem sem, hogy etetni tudom a családom. Ökölbe szorított kezekkel sarkon fordulok, és sarkaimat a puha földbe vágva elindulok vissza a ház mellett parkoló furgonhoz, amikor megpillantom a távoli szomszéd kertjében a kukorica zöldes leveleivel táncoló madárijesztőt. Messze kitűnik a citromsárga kalapja, a sötétbarna zsákos arca, az élénk piros pulóvere és az ormótlanul nagy söprű kezei, amin a színes zacskó csíkok hangosan zörögve csapkólódnak a szélben. Gonoszan elmosolyodom aztán irányt változtatva elindulok a fészer felé.
...

A nappali kánikula miatt ez az este is fülledt, és nyomott. Épphogy hallani a tücskök megszokott ciripelését vagy a távoli szomszéd kecskéinek rekedt mekegését. Egyedül a forró szél fújja kitartóan a kukoricák leveleit, amitől azok élesen zörögve hajolnak el előbb egyik aztán a másik irányba. Hatalmas levegőt veszek, így nem csak a fejemen lévő zsák keserű szagát érzem, de a friss oxigénét is. Megmozgatom a kitárt karjaimat, a létrát taposó lábaimat, amik egyre jobban kezdenek zsibbadni a pulóverem és a farmerom alá vastagon betömködött szalma súlya alatt. Tisztában vagyok vele, hogy ennél őrültebb ötletem még nem volt, de mást már nem tudok kitalálni, ráadásul a rendőrök is csak akkor segítenek, ha tetten érem a tolvajt.
Ahogy a lámpafények kialszanak a kétszintes kis faházban, és válik minden - a fészer, az előtte parkoló a traktor, a tyúkól, a fólia sátor, és a téglalap alakú ágyások- a sötétség martalékává, úgy mozdul meg valami a traktor mögött.
Egy nyurga árnyék az, ami fürgén előugrik a fedezéke mögül aztán sebes léptekkel elindul a kitaposott ösvényen. Alig csap zajt olyan óvatos, miközben céltudatosan hagyja maga mögött az egyik ágyást a másik után.
- Meg vagy, gazfickó. – morgom némán. Ahogy rászegezem a tekintetemet és megnézem magamnak a gizda alakját és görbe hátát egyre jobban elfog a méreg. Egy az, hogy meg lop, másik az, hogy úgy járkál itt, mintha az övé volna a tercia. Feszülten átmozgatom a nyakam miközben szitkozódva követem a szememmel.  A tolvaj, mintha csak meghallotta volna néma szavaimat hirtelen megáll, és alaposan körbe kémleli a kertet. Kisebb nézelődés után azonban villámgyors tempóban indul meg a fólia sátor irányába, átugorva az egyik nagyobb mélyedést a földben, amit pár napja egy kövér vakond csinált. Meglepetésemre azonban nem bújik be a sátorba, hanem elhalad mellette, és olyan sebes tempóban, hogy szemel alig tudom nyomon követni, máris a krumplik tömött sorai és a csemege kukoricák kövér szárai előtt terem. Csupán néhány méterre tőlem.
Az idegen férfi egy magas csontos alak, akin egy lyukas póló és egy térdeiben szakadt nadrág lóg. Cipőt azonban nem visel. Ismételten körbe néz aztán előkapja a hóna alatt szorongatott zsákot és neki áll véletlenszerűen kihuzigálni a krumplik zsenge töveit miközben a benn maradottakat szét tapossa.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne ugorjak le innen és essek neki. Ökölbe szorítom a kezeimet, és hagyom, hogy a körmeim mélyen belevájjanak a tenyerembe. Fogalma sincs ennek az istenverte teremtésnek, mennyi munkám van azokban a zöldségekben, amiket most pillanatok alatt tesz a földdé egyenlővé. És a családom mégis mit eszik majd? Eleget láttam. – ezzel megpróbálok a lehető leghalkabban lemászni a létráról. Előbb az egyik lábam, aztán a másik miközben a kezemmel óvatosan eltartom magam elől a kukorica leveleit. Épp a földre lépek le, amikor a talpam alatt szétmorzsolódik egy lehullott, kiszáradt levél. Felkapom a fejem. A tolvaj figyel. Nem merek mozdulni: mi van ha most szedi a sátorfáját és elmenekül? De a betolakodó csupán csak pár lépéssel megy messzebb. Ezúttal idegesen kémleli a környéket, és úgy reszket, akár a nyárfa levél. Több krumplit is kiejt a kezéből, sőt mellé teszi a félig üres zsáknak. 
Megvárom míg teljesen hátat fordít, akkor lépek ki a kukoricák sorai közül. A szívem azonnal őrült zakatolásba kezd, s vele együtt a légzésem is felgyorsul, ahogy rájövök, csupán két méter választ el tőle. Legszívesebben rávetném magam és ketté tépném, nem szórakoznék itt beöltözéssel és ijesztgetéssel. De okosabbnak kell lennem nála, mert meg fogja keseríteni az életem. Lábujjhegyen el kezdek közelebb lopakodni hozzá. Átlépem a magas bakhátakat, így a vele azonos sorba kerülök. Hat lépés van hátra. Ő pedig továbbra is ügyetlenkedik idegességében. Átlépek egy kupac kitépett tövet. Elkezdi bezárni a megviselt zsák száját. Négy lépés és kartávolságon belül vagyok. Megállok, mire az idegen is félbe hagyja a mozdulatot és dermedten kihúzza magát. Szimatolni kezd. Megérezte a szalma markáns szúrós szagát. Magamban szentségelek miközben elhatározom, hogy történjék bármi, nem hagyom kicsúszni a kezeim közül. A tolvaj hallhatóan nagyot nyel, ahogy rájön, nincsen egyedül, és épp csak annyira meri hátra fordítani a fejét, hogy a szeme sarkából a háta mögé lásson.
Amikor meglát úgy hőköl hátra mintha szívlapáttal ütöttem volna kupán. Sovány arcára kiül a rettenet, ahogy lassan végig futtatja rajtam az egymáshoz közel ülő gombszemeit. Szája elé kapja ízületes ujjait, de még így is hallani, ahogy összekoccannak a fogai, annyira reszket. Közelebb lépek hozzá, de már úgy fújtatok a bennem kavargó indulatoktól, mint egy megbokrosodott ló. Felsikolt és futásnak ered.
Zajosan csörtet a kitaposott úton, maga után ráncigálva a félig teli zsákot. Be nem áll a szája, egyszerre jajveszékel és káromkodik miközben el-el akad az ágyásokba leszúrt karókban és a kifeszített hálókban. Futok, ahogy a nehéz hacuka csak engedi. Nem törődöm a viszketéssel, sem a nyirkosra izzadt ruháimmal. Gyorsan utol érem. Már éppen nyújtanám a kezem, hogy megmarkoljam a koszos pólóját, amikor a tolvaj szitkozódva eldobja a zsákot és anélkül menekül tovább. A kezem a levegőt markolja csak meg.
- NEM! – ordítok fel tehetetlenül.
- Futás, futás, futás! – nyivákolja a tolvaj, miközben behúzza a nyakát és a feje fölé emeli óvón hosszú karjait. Hátra néz, merre vagyok, de ekkor megbotlik és a földre zuhan.
Két ugrással ott termek. Keményen bele taposom a bokáját a földbe, satuként oda szegezve őt. Felnyüszít és könyörögni kezd, akár egy rémült leány. Nem hat meg, sőt csak még jobban felbőszít. Bele nyúlok a nadrág zsebembe, hogy a elő kotorjam a bála madzagot és megkötözzem vele, de ekkor olyan vadul kezd el vonaglani és rúg-kapálózni a férfi, hogy azt embertől még sosem láttam. Minden erőmet bevetve igyekszem fogva tartani a bokáját, így nem figyelek a másik lábára, ami egyenesen a térdemet találja el. Az éles fájdalomtól megugrok, ő kiszabadul és zokogva csúszva-mászva elmenekül.
- Vissza ne gyere, kölyök! – motyogom miközben lefejtem a fejemről a kényelmetlen zsákot és megsimogatom a fájó térdemet. Egy kis ideig még figyelem a betolakodó tova tűnő sziluettjét aztán lassan sántikálva elindulok a házamba, hogy hosszú idő után először nyugodtan aludjak egyet.



2016. november 24., csütörtök

Torger legendája - Harmadik rész

           Felnyögve a homokba zuhanok, s bármennyire is táncolnak csillagok a szemem előtt megpróbálok felkelni. Letepernek. Egy befont szakállú, molett férfi az, aki ügyetlenül kovácsolt sisakja alól vicsorogva bámul rám. Mocskos kezeivel szinte azonnal torkon ragad: a levegő benn szorul, s égetni kezdi a tüdőmet. Bele markolok a karjaiba míg a lábamat az övé köré fonom, csakhogy mielőtt átbukfenceznék rajta, és fölébe kerekednék, a támadó hirtelen felordít, s kapkodva megpróbál kiszabadulni a fogásomból. Erősebben markolom meg a csuklóit, amikor megérzem az égett hús fanyar szagát. Értetlenül a kezeimre nézek, de a látványtól egy pillanatra meglepődöm:
              A vállamtól kiindulva úgy lüktet a bőröm alatt a tűz, mint a felszínt feltörni igyekvő láva. Perzselve, sziszegve mar bele a levegőbe és a támadóm koszos csuklójába, majd állapodik meg az ujjaimban, amiket úgy jár át az agresszív lángja, mint a világot megkerülő, saját farkába harapó kígyó. Nem éget, csak kellemes bizserget, amitől hirtelen erősnek érzem magam, legyőzhetetlennek, olyannak, aki nem féli a halált, sem a gyilkolást. Lesöpröm magamról a támadómat, aki a fájdalomtól ájultan zuhan a homokba, aztán feltápászkodom. A szemem sarkából, lopva atyám merev testére nézek mielőtt bosszút fogadva elindulnék megkeresni a gyilkost.
                Épp csak teszek pár lépést, élesen megreccsennek a bokrok körülöttem majd reszketve –remegve felfednek egy újabb csapat férfit. Óriási pofoncsapásként ér a látvány, mert így nem csak, hogy lehetetnek őket legyőzni, de még a keresett gyilkost sem fogom megtalálni. Dühösen lehunyom a szemem, s anélkül, hogy felfognám mit is csinálok, ökölbe szorított kezeimet egyszer csak a magasba emelve egymást váltó gyors és lassú mozdulatokat teszek, amiket ugrások és dobbantások követnek. A környező növények hirtelen lángra kapnak a bennük elbújó ellenséggel egyetemben. A friss növényzet recsegő-ropogó hangja, és az emberek zavarodott sikításai, hörgései elégedettséggel tölt el, és egyben meg is nyugtat, mint ahogyan a kanyarogva felszálló fekete füst és pernye látványa is az egyre sötétebb égbolt előtt. Elégedetten vigyorogva kifújom az eddig benntartott levegőt, kitörlöm szemeimből az izzadságtól homlokomra tapad hajamat, így azonban nem látom, ahogy egy korombeli fiú ugrik elő az egyik fa árnyékából majd tétován felém rohan. Későn veszem észre egyszerre riadt és zavart, fiatal arcát, a reszkető kezeiben szorongatott vékony pengéjű tőrét, ami a hasamba mar.
Annyira meglepődöm, hogy csak egy nyögésre futja. A fiú ódzkodón hátrébb lép miközben kezeimre mered. A lüktető fájdalom ellenére, vicsorogva elkapom a torkát, és igyekszek kormos, megégett arcára fókuszálni. Elkerekednek kék szemei, arcából elmegy a maradék szín is, és szemmel láthatóan lepereg előtte az élete, ám a hatás elmarad... Ujjaim vakító izzása piros tündökléssé apadt, így épphogy csak megégeti a fiú vékony torkát. Az ellenség mocorogni kezd. Lassút pislogok küzdve az ájulással, amikor két ismerős férfi felbukkan, megöli a gyereket, engem pedig vértől ragacsos kezek ragadnak meg, s visznek valahova. Tiltakoznék, de elsötétül a világ.

3.

Forrás: tvlookplay
Hosszú percekkel később egy félig leégett bokor tövében térek magamhoz egy-egy perc erejéig. A kábultság homályos fátyla mögött látom, ahogy a csata a végéhez közeledik: a hajók egyre csak távolodnak, a szárazföldön pedig futva menekülnek az ugyanolyan foltozott ruhájú alakok. Felnyögök, ahogy a körülöttem állókhoz fordulok. Sáros, véres megviselt arcok teljes döbbenettel bámulnak vissza rám.
- Ez meg mi volt? – kérdezi Rek, akihez kopasz kerek fej,borostás arc, és összenőtt szemöldök alatt megbúvó apró szemek tartoznak, amikkel továbbra is a kezeim és a hasam között ingázik. Erőtlenül megrázom a fejem, de ekkor egy hang kimondja,amire gondolok.
 – Fogalmam sincs. Nem láttam még ilyet. – csóválja vértől és izzadságtól tincsekbe ragadt hajú Christer, az egyik szomszédom.
– Milyen kiképzést kapott ez a kölyök? – egy mély reszelős hang teszi fel elgondolkodva a kérdést, akit nem látok, mert a hátam mögött áll.
– Én azt hittem még semmilyent. – vágja rá Rek, s újabb rongyot nyom a sebemre. Felkiáltok a maró fájdalomtól, amitől aztán tompultság lesz úrrá rajtam.
– Az apja eltitkolta volna? – kérdezi a mély hang, miközben ékköves gyűrűs kezével felemeli a kezeimet, amiken a korom és a zúzódások alatt még mindig látszik a lüktetve izzó bőröm. A hang nem lehet másé, mint Félixé. Az egész faluban csak neki van ilyen ékszere.
- A tűz...  Odin ajándéka... – motyogom bódultan.
– Ki van zárva, az öreg Helmar sem tudott ilyeneket.– feleli magabiztosan Christer, figyelmen kívül hagyva engem.
– Akkor ezt, hogy magyarázod?– pirít rá Félix. Miután nem érkezik válasz folytatja: - Na látod...
– De megmentett minket! – tiltakozik egyszerre a másik két férfi. Nélküle esélyünk sem lett volna akkora túlerővel szemben. Lebeg a levegőben a mondat további fele kimondatlanul. Erre mind a ketten felkarolnak, és elindulva hazafelé összehívják az életben maradt falubelieket, akik kimerülten sugdolóznak rólam, és dicsőséges tettemről. 

2016. november 19., szombat

Történelmet írni háromszáz szóban


Egy félig lebombázott emeletesház ötödik emeletén vagyok. Lábujjhegyen osonok végig a megrepedezett, többhelyen lemálott falú folyosón. Tudom, hogy az utolsó szobák egyikében rejtőzik. Az az egy mellé ment lövés, amit az utánpóltást szállító konvojunknak szánt, elárulta. Leellenőrzöm az utolsó előtti szobát. Negativ. Célba veszem az utolsó szobát. A koszos falnak lapulva magállok. Hallom az apró légvételeit, ahogy óvatosan pozíciót vált, ahogy aprót zörren a puska és kattan egy zár... Várjunk csak: összepakol? Francba. Felkapom a fejem, és kissé a törmelékektől zsúfolt lépcsőház irányába dőlök. Motorzaj. Megjött az erősítése. Magamban szitkozódva elteszem a fegyverem, lassan lőveszem a késem, majd közelebb lépek az üres ajtófélfához. Látom a szemem sarkából a közeledő árnyékát. Nagy levegőt veszek és lassan kifújom, hogy megnyugtassam magam. Az adrenalin ennek ellenére is robbanásszerűen terjed szét az ereimben: a szívem őrült zakatolásba kezd, az izmaim pedig ugrásra készen megfeszülnek. Megvetem a lábam a porban, berogyasztom a térdeimet. Fekete sziluettje azonban megáll néhány centire tőlem. Alig hallható pittyenés töri meg a csendet. Infra kamera. 
FRANCBA! A háttérben csikorognak a kavicsok a leparkoló csapatszállító kerekei alatt. Istenem, most mit csináljak? Nyugi, Eric . Ajkamba harapok. A pánik, az ellenséged! Megmarkolom a kés kérges markolatát és egy gyors mozdulattal előre lépek. Ahogy kilépek a fedezékből, mintha mindent lassított felvételben látnék: ahogy a késem torok magassába lendül és szúr, a vállaim ahogy egy széles mellkasba ütközik és az ellenség, akinek nincsen elegendő ideje rám emelni a puskáját. De a fegyver eldördül.
Vészjósló hangjától felgyorsulnak az események, én pedig ott állok tehetetnelül, csapdába zárva. Egy gyors mozdulattal elvágom a torkát. Csapodó ajtók csattanását hallom. Bepánikolok. Eggyel még elbírok, de tízzel...? Kikapom a mellényeből a gránátot, élesítem és kihajítom az ablakon. Alig vetődők be a szomszédos szobába, a bomba felrobban kiiktatva az ellenséges csapatot, engem pedig maga alá temet a felszabaduló kosz és a törmelék.

2016. november 17., csütörtök

Torger Legengája - Második rész

2.

Mire leérek a főtérre, már a legtöbb férfi és fiú megindult a kikötő felé. Sokuk hátán széles, fa és fém ötvözetéből készült pajzs lóg, másokon lószőrrel vagy kos szarvakkal feldíszített sisak van, de akad olyan is, akinek a hátán szőrrel bélelt palást himbálózik. Feszült csendben sétálnak, így még rémisztőbb az a zörgés, amit az összeütődő páncélok, és fegyverek keltenek. Sietve utánuk indulok keresve-kutatva atyám világos szőke haját.

- Te meg hol a francban voltál, fiam? - bukkan fel hirtelen mögülem Helmár, aki úgy fújtat, mint egy megbokrosodott ló. Izmos, robosztus alkatát rétegzett bőrből készült tunika védi, széles vállain pedig bőrből, meg fémből készült, pikkelyekre hasonlító vállvértek díszelegnek. Nincs rajta a szőrméből készült palástja, amit állandóan hord, így jól látszik milyen görcsösen szorongatja az övén lógó kard kemény markolatát. Meg sem várja a választ, megragadja kérges kezeivel a vállaimat majd irányba taszigál. Így is az utolsók között szállunk fel az egyik hajóra.

A fedélzet két oldalán számos evezéshez leült férfi sorakozik egymás után, végig a hajó zömöken felfelé ívelő orráig, ami egy sárkány hosszú nyakának és fejének a tökéletes faragott mása. Egy átlagos napon részletesebben is csodájára járnék ennek a bámulatos munkának, csakhogy ma ez a legkevésbé sem érdekel. Ha túlélem a csatát megtanulom, fogadom meg magamnak... A megbarnult vitorlát ekkor hangos, fülsértő csapkolódással leengedik, amitől annyira megijedek, hogy nem csak össze rezzenek, de majdnem fel is kiáltok. Hogy palástoljam lányos zavarom, gyorsan le szegem a fejem, és minden figyelmemet az egyre zsibbadó tenyereimre fordítom.

- Olyan, mintha mérges szömörcébe nyúltam volna... - motyogom, de nem kapok választ, ezért felnézek. Apám a hajó elejében van már és épp beszélget valakivel. Átfurakodok a néma csendben ácsorgó férfiak között, hogy a közelében legyek. Meg kapaszkodom a vaskos korlátban miközben a horizontot kezdem el inkább tanulmányozni, ahol a lemenő nap rubint színeiben úszó karcsú, egy vitorlával felszerelt hajóink dacolva a hullámokkal haladnak a nyílt óceán felé.
Mi is útnak indulunk. A hajó ügyesen távolabb siklik a mólótól, hogy aztán aprókat ringatva a fedélzeten utazókon felzárkózzon a csatasorba.
                - Remélem a hírvivő feje elég egyértelmű üzenet volt a számukra. – súgja egy hang mellettem, mire lopva felé nézek. Atyám mellett egy idősebb, alacsony férfi áll, dacosan markolva a pajzsát. Hosszú ősz szakálla gondosan össze van fonva, miként félhosszú fehéres haja is. Szürke, ráncos szemeivel pedig folyamatosan pásztázza a tájat.
- Felelőtlen volt! – dörmögi érdes hangján atyám. – Elég egyértelmű volt az üzenet, hogy elfoglalják a falunkat a völgy védelme és a kikötő miatt. Ti meg erre még hergelitek is.
– Talán ha a vezetőjük, Bjarne, nem lenne még gyerek...
- Az mindegy, mennyire gyerek. – vág a szavába ingerülten. - Ugyan olyan ostoba, mint az apja volt. Számítanunk kellett volna rá, hogy ő is megtámad minket.
A férfi válasz helyett azonban elsápad, megmarkolja atyám vállát és kissé jobbra löki: a távolban sorra egymás után bukkannak fel ismeretlen hajók, egyre gyorsabban beszorítva minket az öbölbe. Újból, jóval hangosabban elkáromkodja magát, mire az egész legénység rémült nyüzsgésbe kezd. Atyám felé fordulok, s riadtan megmarkolom a ruháját, mire az lesöpri a kezem, hogy kivonja a kardját. A mozdulatát mindenki követi. Én is a kardomért nyúlok, de aztán az elém tárulkozó borzalmas látványtól teljesen megdermedek:  a tőlünk alig pár méterre lévő hajóra hirtelen több tucat égő fáklyát és nyilat zúdítanak, a hegyek előtt elnyúló parton felbukkanó alakok. Ezzel nem csak hogy körbe vettek minket, egyenesen az égő hajóroncs felé tartunk teljes sebességgel.

Több dolog is történik egyszerre miután neki ütközünk: a hajó erőteljesen megrázkódik, s majdnem felbillen, az elejéből jókora darabok törnek le és repülnek a szélrózsa minden irányába miközben a másik hajón eluralkodik a káosz. Dermedten bámulom a magas lángok közül hol a vízbe, hol a mi telezsúfolt fedélzetünkre menekülő sérülteket. Segíteni akarok rajtuk, de a földbe gyökerezett lábaim miatt nem megy, még akkor sem, amikor egy törött lábú férfi tántorog felém nagy lendülettel majd nekem zuhanva kilök a hajóból.

A tajtékzó hullámok szinte azonnal elnyelnek, hogy aztán ide-oda dobálva kiszorítsák tüdőmből az összes levegőt. Köhögve, fulladozva a felszínre küzdöm magam, kidörgölöm a szememből a jéghideg vizet majd lecsatolom a mell-és vállvérteket magamról, hogy ne húzzanak le a mélybe. Vacogó fogakkal úszni kezdek az egyre több fatörmeléket szállító hullámok között. Közben újabb égő nyilak száguldanak el a fejem fölött, célba véve a hátam mögött lévő hajókat. Erőnek erejével próbálom elfojtani a feltörő pánikot és iszonyatot, és csak arra koncentrálni, hogy kijussak a partra. Alig, hogy pár métert megteszek feltűnik egy apró ezüstös villanás a parton. Hunyorgok, így ki tudom venni atyám pikkelyszerű vértjét és egy hozzám igen hasonló aranyszőke hajkoronát is.

- Hey! – kiáltok oda neki, hogy itt vagyok, de ekkor meglátok egy mögé osonó hajlott hátú férfit. – HEY! – ordítok, ahogy csak tudok, de nem hallja. Őrült úszásba kezdek, nem törődve a hideg miatt egyre csak zsibbadó végtagjaimmal. Percek alatt kiérek a sekélyebb részre, ahonnan rohanni kezdek a homokban magára hagyottan fekvő atyám felé. Zihálva térdre rogyok mellette, elkapom az egyik kezét, megszorítom.
- Hozok segítséget! – habogom, de ahogy a mellkasából csurgó vérre nézek el kap a rettegés.
- Fiam? – kérdez fájdalomtól fátyolos hangon. Bele kapaszkodik a kezembe és véreres szemeivel az arcomat keresi. –  Sajnálom, hogy itt kell lenned... - enyhén el tol magától - az Istenek óvjanak téged. – rányomom a sebre koszos kezeimet, mire Helmár erőtlenül megrázza a fejét. 
- Vigyázz... – közelebb hajolok, mert alig hallom a tenger felől érkező kiáltások és csattanások miatt. – mögötted...

           - Mi...? Helmár...? – nem válaszol, csak ügyetlenül köhög aztán fenn akad a szeme és ellazul véres karja erős szorítása. - NE! – vonyítok fel sírva atyám holteste mellett. Aztán valaki hatalmasat rúg az oldalamba. 


2016. november 11., péntek

Torger Legendája - Első rész



1.

         A hónom alatt szorongatott csirke ismét mocorogni kezd, bele karmolva a mellvértembe és bele csípve az alkaromba. Megállok, fogást váltok rajta, s csak ez után folytatom az utam felfelé az egyik sziklás kiszögellésen. Mindennek mi az oka? Az a kürt, ami alig egy órája harsant fel azon a fülsüketítő, hátborzongató hangján, amiről azt hittem, nem fogom ilyen korán meghallani, és amitől kénytelen vagyok bemutatni az első áldozatomat az Isteneknek. Nincs sok választásom, így hát mindent meg kell próbálnom.

Ahogy felérek hunyorognom kell a késő délutáni nap erős, narancssárga fényében. A tájat magasra törő hegyek alkotják, amik a völgyben elterülő falut óvón közre fogják az óceán erőszakos, sokszor viharokat hozó szelétől. Lent, az egyszerű faházak többé-kevésbé szabályosan csoportosulnak egy kis tér köré, közepén egy fából készült donga templommal. Általában itt tartjuk meg a közgyűléseket, a piacot vagy a mulatságokat... Most azonban teljes a mozdulatlanság: egyetlen gyerek sem szaladgál, egyetlen asszony sem sertepertél az udvarokban a malacok és a csirkék körül. Még a kéményekből sem száll fel a füst. Keserves sóhaj hagyja el a számat. Mi lett volna ha a csata várt volna még négy esztendőt? – emelem fel a fémből készült alkarvértbe burkolt kezem, hogy aztán leeresztve nagyot puffanjon a combomon.– Valószínűleg nagyobb esélyem lenne megérni a holnapot... Az a hiányzó néhány esztendő kellett volna a teljes kiképzésemhez.

Előhúzom a tokjából a súlyos, kétélű kardomat, hasamhoz szorítom az egyre riadtabban mocorgó, rúgkapáló csirkét aztán kiülök a szirt szélére. A nehéz páncél szinte egyből bele passzírozza a sziklába a combomat, a fájdalmat mégis elnyomja a hirtelen felismerés, hogy talán ez az utolsó lehetőségem végig szemlélni a szülőfalum. Összeszorítom a fogaimat és vissza nyelem az epe keserű ízét. Alaposan megnézem magamnak a kikötőt, ahogy a mólónak kötözve himbálóznak a hajók, mialatt a hullámok tarajos széle az elkopott partoldalnak csapódik újból és újból. Emlékszem milyen volt segíteni a hajók ácsolásánál majd első útjukra bocsátani. A szemem átsiklik a közelben lévő házunkhoz. Kicsi, sziklás-köves termete ellenére igazán nagy udvar tartozik hozzá, ahol – mint most is - kisebb tucat malacot, meg tartunk. Egészen addig féltem a röfögő állatoktól míg egy nap nekem kellett levágnom az egyiket. Most is bele borzongok abba a kínkeserves sikításba, amit az a szerencsétlen hallatott. Aztán kényszeredetten elnevetem magam, ahogy eszembe jut, én hogyan sikítottam amikor atyám rám vetve magát birkózni tanított. Egyszer úgy sikerült megütnie, hogy eleredt az orrom vére. Persze, duzzogva elfutottam a sziklás hegyoldalba, és elbújtam a fenyőfák között. , aztán Ejnár barátunk kificamította a csontos vállát, ahogy le esett egy magas fáról. Emlékszem, egy teljes hétig kellett büntetésként az öregekkel ki menni az erdőre fát vágni.
Óh igen, a fenyvessel borított meredek. Minden holdtöltekor össze gyűltünk ott, gyerekek, hogy az idősebbek meséljenek nekünk: a győztes csatákról, amiket őseink szem rebbenés nélkül vívtak meg, Isteneink hatalmas erejéről és kegyelméről, ami - a legkülönfélébb legendákat szülve - megmentett egynehány férfit  azzal, hogy különleges képességgel áldotta meg a végzetesnek tűnő csata idejére. Szerettük ezeket hallgatni, mert mi is ilyen bátrak és dicsők akartunk lenni. Utána hosszú napokig azt képzeltük, hogy mi is olyan hősök vagyunk, amiket az Istenek megáldottak valamilyen különleges erővel

Hatalmas sóhaj hagyja el a számat. Most még ez is vidám emléknek tűnik. Lesütöm a szemem, hogy lassan végig tekintsek az utcákon, agyamba vésve minden kanyarulatát és kerekre taposott köveit, hiába tudnék akár csukott szemmel is végig menni rajtuk. Megköszörülöm a torkom, kitörlöm szememből az első néhány könnycseppet aztán feltérdelek, hogy kezembe fogva a kardomat, és a most már megállás nélkül rikoltozó csirkét, mondjak egy rövid fohászt.
- Olyan csata közeleg, ami biztosan a halálomat hozza. Képzetlen gyerek vagyok csupán, aki könyörögve fordul hozzád kegyelemért. Fogadd el áldozatomat, kérlek, és add, hogy valami csoda folytán túl éljem ezt éjszakát. - könyörgöm a borús felhőket bámulva aztán egy gyors mozdulattal levágom a menekülni akaró csirke fejét. Az állat pánikszerű mocorgása hirtelen abba marad, s ahogy a forró vére előbb a magasba spriccel aztán pedig a barna és fehér tollaira, úgy ernyed az egész teste. - Kérlek, Odin, segíts! - lefektetem a sziklára a feláldozott állatot. Percek alatt megtelik a göröngyös talaj az élénk vörös vérével, amibe bele mártom egyik kezem, hogy aztán a mellvértemre csíkot húzzak vele bal vállamtól a jobbig.


A kürtszó ebben a pillanatban harsan fel, amit a hegyek vészjóslóan, többször is megismételnek. Megfagy ereimben a vér, ahogy az eddig elnyomott félelem újból erőre kapva szétárad az ereimben. Ismét felkiált a kürt szó, én pedig minden erőmet összeszedve két lábra állok. Vissza teszem a helyére a kardomat, megigazítom a vállvértemet, de ahogy teszek pár lépést elkap a hányinger, és kiadom magamból azt a pár falat zabkását, amit nem régien magamba erőltettem. 

2016. november 8., kedd

Alexis Greenwood - Terrible Timing

Sziasztok,

A Talking Blogs mai főszereplője a Terrible Timing blog működtetője, Alexis, aki nem csak egy izgalmas és komoly, de elgondolkodtató és megkapó történet írója.

Köszönöm, hogy eljöttél. Vágjunk is bele. :)

Blogger nevem Alexis Greenwood. Maradnék az anonimításban, ha nem gond. Kb 3-4 éve van blogger profilom, de írni csak 2 éve kezdtem komolyabb szinten. Jelenleg 3 bloggal büszkélkedhetem, ebből 2 már befejezett.

Mesélj a történetről. Nagyon érdekel, hogy mi inspirált (hely, zene, film/sorozat, saját élmény/tapasztalat) az írása közben, mi volt a kiinduló ötlete, tekintve, hogy elég komoly a mondanivalója.


Nos ez egy nagyon jó kérdés. Igazából egy vlogger pár ihletet meg és az ő életük, amit nap mint nap megosztanak a világgal. De persze ez csak az alap koncepció. Kiakartam magam próbálni valami újban. Sose foglalkoztam írásilag azzal, hogy mi történik a szerelmes párral miután összejöttek. Nagy kihívás egy házas pár életét leírni, de éppen ezért szeretem annyira ezt az egész blogolás dolgot. Olyan helyzetekbe képzelheted bele magad, ami a valóéletben sosem történik meg. Vagyis csak nagy ritkán.

A blog a címét – miután elolvastuk a történetet – szinte magától értetődő, hogy miért kapta, de mesélj egy kicsit az idézetről. "Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése." Eléggé elgondolkodtató, ráadásul bele illik az egész történet és a blog hangulatába. Érdekel, hogyan sikerült kiválasztanod?

Egy véletlen folyamán találtam az idézetre, pont egy olyan időszakban, mikor a blogot dolgoztam ki. Arra gondoltam, hogy ez tökéletesen bele fog illeni, bár ezt még csak sejteni lehet, hogy miért. Ahogy tovább halad majd a történet egyre tisztább lesz, miért erre esett a választásom. Mellesleg szerintem nagyon is igaz. Elvégre mi döntjük el, hogy kivel akarjuk leélni az életünket.

Akkor ez egy szerencsés véletlen? :) Kiváncsi vagyok rá, hogy hogyan is olvad bele majd a történet mondanivalójába ez a pár igen velős mondat.
Régóta foglalkozol egyébként az írással? Változatos a szókincsed, jó a megfogalmazásod és könnyű olvasni a soraidat.

Mint említettem 2 éve foglalkozom ezzel, de a szókincs annak köszönhető, hogy rengeteget olvasok. Imádok könyvesboltokba járni, és ha lehetőségem van, mindig belefektetek egy újabb könyvbe.

A blogoláson és íráson kívül mivel szereted elütni az időt?

Nagyon szeretek olvasni és zenét hallgatni, de újabban a főzés is kikapcsol (ez persze korral jár :’D), valamint sorozatokat szoktam még nézni.

Beszéljünk a szereplőkről. A történeted mindegyik szereplője izgalmas, mindegyiknek van külön egyénisége és motivációja, ami mozgatja őket. Szerinted, miktől lesznek életszerűek, elevenek és nem sablonosak a karakterek?

Ez egy nagyon elgondolkodtató kérdés. A legtöbb szereplőmet egy olyan személyről mintázom, aki ismerek. Persze nem a teljes személyiségét lopom el, csak kiragadok egy részletet a többit pedig én építem köré. De ez a történet előre haladásával mindig változik. Sose az lesz egy szereplő sorsa, ahogy az elején elképzeltem, ami egy újabb példa a személyiségük evolúciójára.

Külön menüben nálad is szerepelnek a karakterek rövid jellemzései és képei. Miért tanácsos/jó ezt így alkalmazni? És mi van, ha ez mondjuk elmarad és nincs külön menüpontba szedve?

Véleményem szerint jó megosztani az olvasókkal, hogy mi, hogy képzeljük el a karaktereket.  Ez egyben előny és hátrány is. Elvégre egy könyvben sincs olyan lap, ahogy képek szerepelnek a könyvben élőkről. Azonban ennél a blogomnál szándékosan nem írtam le jellemzéseket a karakterekről. Csak a nevük és életkoruk van ott. Meghagytam magamnak az írószabadságot, elvégre nem 1 hét eseményeiről írok, hanem évekről. És mint, mind tudjuk, az emberek változnak.

Értem, akkor ez nem olyan, mint a kötelező olvasmányoknál, hogy ajánlott kötelező. Inkább csak irányadónak tanácsos.

Ha a történetedben tölthetél el egy kis időt, melyik szereplőként tennéd ezt meg, és miért?

Wow. Ez egy fantasztikus kérdés. Ginny semmiképp nem lennék, azok után, ami történt vele. Louis sem, amiatt, ami történni fog vele. Talán Belle lennék, aki benne is van a történetben, meg nem is.

Térjünk rá a fejezetekre. Tizenöt olvasható az oldalon, mindegyike hoz valami váratlan fordulatot, amitől automatikusan olvastam a következő fejezeteket. Szerinted hogyan érdemes a fontos információkat beosztani úgy, hogy jusson is és maradjon is. Hogy elhúzzuk az olvasó előtt a mézesmadzagot, amitől biztosan tovább olvas?

Szerintem, ha a fejezetekben mindig történik valami váratlan és izgalmas dolog az fárasztó, az olvasónak és az írónak is. Kellenek a drámai befejezések, ezt aláírom, de szükség van a nyugodt, békés részekre is. Ezzel sokkal gördülékenyebb és szerethetőbb lesz, mert az olvasó jobban tud azonosulni a történésekkel. Viszont, ahhoz, hogy fent tartsuk az érdeklődést szükség van arra is, hogy apró részletek derüljenek ki a szereplőkről. Hogy emberségesebbek és életszerűbbek legyenek. Nem tudom, hogy ennek van-e így értelme, de remélem érthető, hogy mire gondolok. Viszont szerintem az a legokosabb, ha valaki leül és leírja azokat a fordulópontokat, amiket szeretne a blogba leírni. Ezzel segíti önmagát abban, hogy szépen lassan beleírja őket a sztoriba. De ezt okosan kell csinálni. Minden tragikum nem történhet meg a szereplőkkel, mert az unalmassá teszi a történetet. Viszont az javasolnám, hogy legyenek titkok. Legalább egy olyan titok kell, ami végig kíséri a történetet már az elejétől és a közepe tájékán kiderül, hogy mi volt az. De okosan kell elhinteni az információ morzsákat. Ehhez türelem és logika kell. :)

Igen, igen, azt aláírom, hogy kellenek nyugodtabb és izgalmasabb részek is, mert különben az olvasó idegei pattanásig feszülnek és nem élvezi a történetet. Viszont, a mi a jegyzetelést és mértékltességet illeti, jó kis tanácsokat adtál. Érdemes lesz megjegyezni őket!
Tervezel folytatást egyébként?  

Azt még nem döntöttem el, hogy milyen hosszú lesz a blog, de az biztos, hogy ha ezt befejeztem egy időre abba fogom hagyni a blogolást, hogy összeszedjem magam és esetleg kitaláljak egy újabb történetet. Szívem szerint egy könyvön szeretnék elkezdeni dolgozni, de ahhoz sajnos nincs elég időm. Talán majd egyszer! :)

Mi, olvasók, mindesetre várni fogjuk a következő részeket ITT, ITT, ITT és bízunk benne, hogy sok lesz még belőle ;)

Szeretettel:

Brukú

2016. november 5., szombat

Nessa - Critiche di Nessa

Sziasztok,

A mai alkalommal a blogok véleményezésével foglalkozunk. Nem kell megijedni, hiszen pozitiv, azaz építő jellegű kritikákról van itt szó, amit Nessa, a Critiches di Nessa nevezetű blog működtetője, már-már mesterien mível, mert szívét-lelkét beleteszi minden egyes munkájába.


Sajnos sosem voltam jó a bemutatkozások írásában, ez a műfaj egyszerűen nem a specialitásom.

Az igazi nevem Laura - a Nessa becenév az, amin a legtöbb osztálytársam szólít, és egy Gyűrűk Urás tündenév-generátor kreálta még sok évvel ezelőtt, amikor nem is értettem a történetet, de a bátyám már ötvenszer megnézte a filmet. Engem igazából a nevek fogtak meg, ezért is kerestem rögtön egy névgenerátort - ennek eredménye a Nessa Lossёhelin. (És azóta már persze én is megnéztem a filmet ötvenszer, és imádom, a könyvvel együtt.)

2001. március 30-án születtem; van egy bátyám és egy félnővérem, egy apám és egy anyám, és az anyai nagyszüleimen meg három, évente max. egyszer látott unokatestvéren kívül már gyakorlatilag senkim. Egyáltalán nem szoktam várni a szülinapom, mert - egy Krisztus-mesének köszönhetően, amit gyerekkoromban olvastak fel nekem, jézusom - mániám, hogy az ember csak harminc éves koráig ember igazán, és eszerint én már túl vagyok az életem felén. Nem véletlenül ragaszkodom a Forever Younghoz.

A külsőmről legyen elég annyi, hogy nem vagyok vele megelégedve. A belsőm meg olyan, amilyen, sok konkrétat nem tudok róla mondani anélkül, hogy a teljes élettörténetemet elregélném, azt meg ugye senki nem akarja, de főleg én nem. Ha már úgyis a semmiről fecsegek, akkor leírnám: szerintem egy embert nem lehet pár sorból megismerni. Vagy ha igen, akkor én olyan pár sort nem tudok írni.
Emelt német szakra járok egy gimnáziumban már második éve, és egy őrült, az iskolában a legrosszabb átlagú, legmagasabb hiányzás-óraszámú osztály tagja vagyok, idén eddig egy óra igazolatlan hiányzással. Ezt nem tudom, miért kellett leírnom. Mindegy is. Már nyolcadik éve zongorázom, és ha nem lennék egy lusta disznó, akkor talán menne is valahogy.

Egészen pici korom óta imádok olvasni, és legalább 2009-től fogva biztosan foglalkozok írással, akkor értem ugyanis el helyezést egy iskolai meseíró versenyen. Igen, írtam előtte is, csak nem tudom, mióta. A bloggeren jelenleg működő blogjaim közül a legrégebbit 2014-ben hoztam létre, de már ezelőtt is volt több, hamar bezárt blogom, szóval lehet mondani, hogy minimum hároméves blogger vagyok.

Rólam tudni kell, hogy a zene, az írás és az olvasás jelentik a lételememet, tucatnyi sorozat és film mellett. Utálom a "kedvenc"-kérdéseket, mert nekem szinte semmiből nincs kedvencem, ugyanis sok dologból imádok egyszerre többet egyformán. Ha muszáj lenne legkedvencebb zenét mondanom, az egyértelműen a One Direction (2013. szeptember 21 óta vagyok Directioner), a kedvenc műfaj, amiben írni szeretek, az a regény (nem mintha lett volna kitartásom eddig egy regényt is végigvinni, kac-kac), a legmeghatározóbb olvasmányélményeim pedig J. R. R. Tolkien, Brandon Sanderson, Diana Gabaldon és George R. R. Martin regényei.

Ami nélkül még nem tudok meglenni, az a fordítás, konkrétabban a nyelvek: eddig minden nyelv, amivel dolgom volt, pillanatokon belül megfogott. Egyértelműen a magyar a kedvenc nyelvem, és áldom az eget, hogy magyar anyanyelvűnek születtem, ez a nyelv ugyanis egy kimeríthetetlen kincsesbánya. Angolul tizedik éve tanulok, és egy középfokú próbanyelvvizsgán tavaly már átmentem; szenvedélyem az angolról magyarra fordítás és olvasás - sok kedvenc regényemet olvastam el angolul is, mert, bár csodálom a fordítókat, van, amit egyszerűen csak az eredeti nyelv tud átadni. Fél évvel ezelőtt a barátnőm megkért, hogy fordítsam le neki a Sátáni Bibliát, aminek nincs hivatalos magyar fordítása, és a százoldalas könyvből ötven oldalt már lefordítottam. Nem mernék vele elmenni egy kiadóhoz, persze, és tudom róla, hogy nem egy Göncz Árpád kaliberű fordítás, de azért büszke vagyok rá. Második éve tanulok németet, mivel a gimnáziumban nem indult az emelt angol szak, amire eredetileg jelentkeztem, így maradt az emelt német. Ezt a nyelvet is imádom, bár nekem ezerszer nehezebb az angolnál, és rettenetesen hézagos a tudásom belőle.
Tavaly egy évig tanultam heti egyórás szakköri kereteken belül latinul, de egy francos szót se tudnék mondani a carpe diemen kívül, azt se ott tanultam meg. Idén is jártam volna, csak nem indult, mert gyakorlatilag egyedül én akartam menni. Pedig hihetetlenül érdekel a nyelv, és ha - mint fentebb is említettem - nem lennék egy utolsó lusta dög, akkor egyedül is képes lennék tanulni belőle valamennyit. Volt már rá példa; a török nyelv, amióta először volt vele dolgom (főleg a kedvenc sorozataim révén), hihetetlenül megfogott, és egy török társalgási szótáron és a wikipédián kívül más segítségem nemigen volt, mióta elkezdtem nagyon-nagyon lassan tanulni törökül. A Kuzey Güney második évadát nem szinkronizálták magyarra, így kénytelen voltam eredeti nyelven, magyar felirattal megnézni - így ragadt rám egy szerintem egész tekintélyes szókincs. (Annyira nem kell komolyan venni; tudom az ábécét és a betűk kiejtését, tudok köszönni meg pár főnevet megnevezni és kifejezést használni, de nulla a nyelvtani tudásom.) Plusz ott vannak az általam imádott török zenék, amiknek köszönhetően szintén ragadt már rám pár szó. Ezeken kívül rettenetesen érdekel a kelta, a skót, a francia (ezek az Outlander-könyvsorozatnak köszönhetően), a japán, a kínai, a horvát, az olasz, az orosz, a szlovák és a spanyol nyelv, de a lista folyamatosan bővül. És igen, engem komolyan ennyire lázba hoznak ezek.
Mániáim még a fanvideók. Valahányszor egy sorozatba vagy filmbe beleszeretek, az első dolgom, hogy a jelentősebb párocskáiról fanvideókat keressek a youtube-on. Ha már youtube: nem tudnám felsorolni, hogy milyen zenéket szeretek, ugyanis a metáltól és a dzsessztől kezdve a komolyzenén és a rockon át a popig és a rapig akármit elhallgatok a végtelenségig. És szívesen tanulnék hegedülni is. (Következetesség level 99.)
Utálom azt a kérdést, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Amikor erre az egyik szomszéd néninek azt feleltem, hogy "boldog", akkor öt percen keresztül nevetett, hogy ilyet még sosem hallott. Pedig nekem tényleg ennyi az össz elképzelésem. Gondolnád, ha már egyszer gimnazista vagyok, biztos tanulok tovább. Fenéket. Mikor tizennégy éves koromban szembesítettek azzal, hogy döntsek az egész hátralévő életemről, megmondom őszintén, halványsárga dunsztgőzöm se volt arról, hogy velem mégis mi lesz. A gimnáziumra úgy tekintek, mint négyéves gondolkodási időre - legalább nem kellett egy szak mellett döntenem, kaptam négy évet, hogy tűnődjek, mihez kezdek magammal, ha egyszer kikerülök az életbe. De ebből a négy évből majdnem kettő már eltelt, és én még mindig ugyanolyan, ha nem még inkább tanácstalan vagyok, mint eddig. Érdekel engem rengeteg minden, nem arról van szó, csak ezek legtöbbjéből nem lehet, vagy elég nehéz megélni, és kéne melléjük valami hivatalosabb szakma. Gondoltam én az íróra, műfordítóra, meg még sok, merészebb hivatásra is, de egyik se tűnik túl valószerűnek.
Kihagytam az, itt leginkább jelentős szenvedélyemet, ami nem más, mint a kritikaírás. Szívemen viselem a blogger színvonalát, és szeretek arról álmodozni, hogy az én munkásságom ebből a szempontból számít valamit, ha nem is túl sokat. Azért igyekszem minél szakszerűbb, építőbb jellegű kritikákat publikálni, hogy a blogger egy színvonalas, a jó, tehetséges írókat előtérbe szorító közösség lehessen. Igen, idealista vagyok. Annyi könyvet elolvastam, azt hinné az ember, hogy tudok már valamit a világról, mégis megmaradtam ugyanannak a naiv, reménykedő bolondnak, mi?
Ennél mélyebben képtelen vagyok belemenni, szóval inkább ugorjunk, úgysem hiszem, hogy sokan elolvasnák ezt a betűlevest.

Jó olvasni, hogy ilyen sok minden érdekel, és hogy ilyen nyitott vagy. Talán ezért is bukkan fel az olasz nyelv a blogon? A legsűrűbben az angol fordul elő, és én, mint olvasó, kellemesen meglepődtem, mikor egy másik nyelvvel találtam szembe magam. És azt kell mondjam, hogy remekül illik az oldal stílusához. De hogyhogy erre esett a választás?

Köszönjük! Hát igen, amikor a Critiche di Nessa még csak terv formájában létezett, már akkor elkezdtem a társszerkesztőmet, Annát nyaggatni, hogy szerinte mi legyen a blog címe, mit csináljak, hogy más legyen, mint a többi, ilyesmik. Kapásból angol nevet akartam kitalálni a blognak, erre Anna rávilágított, hogy már a csapból is az angol nyelv folyik, és minden második (magyar!) blog angol címmel operál, így elvetettem az ötletet. Anna viszont a suliban olaszt is tanul, így rögtön felvetette az ötletet, hogy a blognak olasz címe legyen. Nem emlékszem már pontosan, hogy az olasz modulcímek ötlete melyikünk fejéből pattant ki, mindenesetre azonnal segítségül hívtam a google fordítót és Anna olasztudását hozzájuk. Meg, mivel amúgy is imádom a nyelveket, és az olasz egy különösen szép hangzású, nem is volt kérdés, hogy megvalósítjuk. Azóta pedig nyugodt szívvel kritizálom mindazokat, akiknek a blogja angol címet kapott.

 Vegyük egy kicsit górcső alá a kritiákat.
A feltételek a Rendelés menete menüpontban érhetőek el. No de mik alapján állítod/állítottad össze a kritikát? Mert láttam, hogy minden blognál ugyanazok a szempontok.

Az első pontrendszerem egy hosszadalmas elmélkedés eredménye, ami mostanra már teljesen más formát öltött, csiszolódott. Hogy illusztráljam: a blogon a legelső kritikámban például 72 pontot lehetett elérni, mostanra viszont 120 a max. Mielőtt egyáltalán összeállítottam a pontrendszert, körülnéztem már meglévő kritikás blogokon, hogy ki mégis miket pontoz, mi alapján állítja össze a kritikáját. Szóval igen, gyakorlatilag összelopkodtam az ötleteket, de szóról szóra ugyanezt a pontrendszert máshol eddig nem láttam, úgyhogy remélem, mégsem minősül plagizálásnak. De a kutatásom fő részét még így is az képezte, hogy alaposan megnéztem és gondolatban ízekre szedtem a blogokat, amiket ismertem - milyen elemekből tevődik össze a kinézet, mik alkotják a tartalmat, ezeket hogyan kéne pontozni, hogyan kéne aránylaniuk egymáshoz, ilyesmik. Így tevődött össze a mostanra 8 szempontot felsorakoztató, 40 pontot érő kinézet-, és a 10 szempontos, 80 pontos tartalomkritika, amit még közel sem érzek teljesnek. Biztos rengeteg szempont van még, amit nézni lehetne, ezért is változnak lassan, de biztosan a pontrendszerek. Amikor épp eszembe jut egy új szempont, azt hozzáteszem a többihez, átírom az összpontszámot, satöbbi, és a következő kritikát már az alapján írom meg.
Persze, a történetes blogokra nyilván nem ugyanaz a tartalom-pontrendszer vonatkozik, ami a blogmagazinokra vagy verses-novellás oldalakra, ezekre írtam külön pontozást, de ezeket blogja válogatja, ugyanis nincs pölö két, egyformán felépülő blogmagazin, mindenhol vannak más rovatok, szempontok, ezért inkább nem konkretizálom.

Mi volt az első kritikakérés? Izgultál vagy izgatott voltál inkább? Milyenek a visszajelzések? Mi a tapasztalat: megfogadják a tanácsokat?

Már nem tudom visszakeresni, hogy dátumra pontosan mikor érkezett az első rendelésem, de a 2015. április 16-án létrejött blogon április 23-án már meg is jelent az első kritikám, méghozzá Des Tiny One Direction, Jade és a Maffia című Zayn Malik-fanfictionjéről. Erről a kritikámról tudni kell, hogy másfél évvel ezelőtt írtam, és nem vagyok rá túl büszke, ugyanis remélem, hogy ma már nem ilyen színvonalúak a kritikáim, mint ez. Rettenetesen izgultam a rendelés miatt - elég szakszerű tudok-e lenni majd; sikerül-e úgy leírnom a negatívumokat, hogy az alany ne sértődjön meg; megfelelő-e a pontrendszerem... Ugyanakkor legalább ennyire izgatott is voltam, hiszen alig tudtam elhinni, hogy tényleg kaptam rendelést, hogy valaki valóban épp az én véleményemre kíváncsi a blogjáról, és legfőképp már alig vártam, hogy közzétehessem a kritikát, hiszen ezzel vált valóra az akkor még talán nem olyan régóta dédelgetett álmom, miszerint kritikaíró leszek, basszuskulcs, kritikákat fogok írni! Engem ez a tény akkor is lázba hozott, és most is lázba hoz, talán még inkább, mint akkor, hiszen ma már 41 feliratkozója, majdnem 16 ezer oldalmegjelenítése, 99 közzétett bejegyzése és 189 megjegyzése van a blognak, és ezek a számok talán nem számítanak túl soknak mások szemében, nekem viszont hatalmasak. Mikor létrehoztam a blogot, csak álmodni mertem arról, hogy ennek egyáltalán a felét elérhetem.
Kicsit elkanyarodtam a kérdéstől. A visszajelzések... 36 közzétett blogkritika található jelenleg a blogon, ebből körülbelül 7-8-ra semmilyen formában nem érkezett visszajelzés. De sebaj, elhivatott vagyok, a pár ezer fölöslegesen legépelt sor alap kritikaíró-csomag az én meglátásom szerint. Egyébként az, hogy nem érkezik visszajelzés, sosem jelenti azt, hogy a kritika negatív kicsengésű lett volna - előfordult már, hogy nagyon tetszett nekem egy blog, épp ezért az egekig dicsértem, és mégse reagált rá semmit az írója. Úgyhogy nem kell tőlem megijedni, nem azért nem jeleztek vissza ennyien, mert annyira lehúznék mindenkit ok nélkül.
A fennmaradó kritikákra sokféle reakció érkezett. Azt hiszem, egyetlen blogról nyilatkoztam csak annyira negatívan, hogy az írója finoman szólva sem volt túl lelkes, ezért negatívnak nevezném a visszajelzését. Félreértés ne essék, sok blogról nyilatkoztam negatív végkicsengéssel, de negatív visszajelzés csak egy esetben volt ennyire kézzelfogható. Ezen az egyen kívül marad rengeteg semlegesnek nevezhető komment - ide tartoznak azok a kritikák, amik mondjuk inkább negatívak voltak, mint pozitívak, ezért az alanyuk csak gyorsan megköszönte kommentben, hogy időt szántam rá és a blogjára; vagy, amikor semleges volt a kritika, ezért csak leírták az észrevételeiket és a köszönetnyilvánításukat.
Így maradt az a körülbelül 10 alany, aki bizonyította, hogy kritikusnak lenni érdemes hivatás, nem teljesen reménytelen dolog. Ők lelkesek voltak, égre-földre hálálkodtak, minden kritikabeli megjegyzésemre reagáltak, megmagyaráztak dolgokat, amik nekem nem voltak világosak a történetükkel kapcsolatban, egyszóval: öröm volt a soraikat olvasni.
Az pedig, hogy mennyire fogadják meg a tanácsokat, legalább ennyire változó. Vannak ugye azok, akik mintha el sem olvasták volna a kritikát, vissza se jeleztek, így náluk vagy nem történik változás, vagy záros határidőn belül azt látom, hogy bezárták a blogjukat, esetleg már időtlen idők óta nem érkezik új bejegyzés - és ez nem csupán azoknál fordul elő, akikről negatívan nyilatkoztam! A felmagasztalt kritikaalanyaim közül is nem egy ilyen volt már. Aztán jön az a kategória, aki ugyan megköszöni a kritikát, de egy szót sem fogad meg belőle: felmegyek az oldalára, és ugyanazok a helyesírási hibák kerülnek a szemem elé az újabb bejegyzéseiben, mint amiket a régebbiekből már kielemeztem; ugyanolyan igénytelen a design; ugyanolyan papírsablonként viselkednek a szereplők; ugyanúgy nincs sorkizártra állítva a szöveg... hogy csak pár példát említsek. Ez lehangoló, de segáz, mert vannak olyanok is, akiknek érdemes kritikát írni. Ők azok, akiknek ha valami rosszat szóltam a designjukról, akkor kiigazították, lecserélték azt. Akik bétát fogadnak, vagy felkérnek engem, hogy bétázzam őket, mert tényleg komolyan veszik az írást. Akik újraírják az egész blogjukat, ha úgy érzik, hogy igazam volt, amikor leszóltam dolgokat. Persze, ők vannak a legkevesebben, de értük csinálom az egészet. Na meg azért, mert nekem ez a drogom.
 Ha valaki szemfüles és végigböngészi az oldalt, talál írással kapcsolatos tanácsokat. Ennek honnan jött az ötlete? Felmerültek az olvasók között ezek a témák, vagy ahogy másokat olvasol, azok alapján állítottad össze? Tervezel még több tanácsot adni? Vannak erre már tervek, vagy majd útközben kiderül?

Aki esetleg nem találkozott még a blogommal, annak elmondanám, hogy a blogon számos soron kívüli cikket is találhat: tanácsokat a sablonosság ellen, cikkfordításokat a szakszerű írásról, satöbbi. Ezekre vonatkozik a kérdés.
Az ötlet onnan jött, hogy, mint már írtam is, szívemen viselem a mostani írópalánták fejlődését, és fontosnak tartom, hogy például a jövő év írópalántái ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket az elődeik, mielőtt olvasták volna az ezekhez hasonló cikkeket. Mind Anna, mind én elég hosszúnak nevezhető ideje foglalkozunk már írással, és van akkora pofánk, hogy a - talán létező, talán nemlétező - tapasztaltságunkat írástanácsokat osztogató cikkek keretei között is mutogassuk. Ezek segítő szándékkal íródtak, és nyilván mi sem vagyunk Tolkien-féle zsenik, de azért igyekszünk tanácsokat adni a nálunk kezdőbb íróknak.
A blog olvasói csak nagyjából mostanra jutottak el oda, hogy a blogon szinte minden bejegyzést kommentáljanak; előtte sötétben tapogatóztam azt illetően, hogy az akkor még csekély számú követőm mit szeretne látni az oldalon. Szóval nem az olvasók kérték az ilyesfajta cikkeket. Mi magunk is szerettünk volna ilyeneket megjeleníttetni a blogon, de az is közrejátszott, amikor láttunk egy-egy írással kapcsolatos cikket különböző blogmagazinokon.
Hogy konkrét példát is írjak: találkoztunk például nem egy, általunk elég szakszerűtlennek tartott, karakterépítéssel foglalkozó cikkel. Ezt olvasva azonnal elhatároztuk, mi is írunk egy ilyet, hogy "ellensúlyozzuk" az abban a cikkben elhangzott bakikat és következetlenségeket.
Rengeteg ilyen cikk ötlete van még a fejemben és a vázlatok között a blogon, úgyhogy senkinek nem kell attól tartania, hogy a Critiche di Nessa nem osztogat több írástanácsot. Csak hát rá kéne szánnom magam, hogy végre a bloggal is aktívan foglalkozzak. A már meglévő ötleteket feltétlenül meg szeretném valósítani, de ha eközben más ötlet is felmerül, nyilván azt sem hagyom veszendőbe.
Jó ötletnek tartom megosztani ezeket a technikákat, tapasztalatokat másokkal, és még jobb látni, hogy érdekel mások fejlődése is. Ez meg is látszik a már eddig publikált tanácsokon, mert egyik jobb, mint a másik. :) Bízom benne, hogy hamar jön egy újabb bejegyzés.

Az oldal még ezek után sem fogy ki az érdekességekből, ugyanis dalszövegfordításokat is lehet olvasni a blogon. Honnan jött az ötlete? Te magad készíted el, vagy külső segítséggel? Mi alapján esik a választás egy-egy dalra? Bármilyen kategóriájú szám szóba jöhet, vagy van konkrét műfaj, amit fordítasz/fordítani akarsz?
Mivel imádok fordítani és imádom a zenét, magától értetődőnek tűnt, hogy időről időre a követőimet is megörvendeztetem néhány dalszöveg fordításával. Ezeket teljes egészében én fordítom; ha elakadok, akkor a google fordítót vagy más, az adott dalról már elkészült fordításokat hívok segítségül.
Tudni kell, hogy nem nyers fordításokat jelentetek meg; a dalszövegfordításaim rímelnek is, épp ezért néha nem szó szerint ugyanazt jelentik, amit az eredeti. Mivel imádok a versírással próbálkozni, ezért szívesen szórakozok azzal, hogy az idegen nyelvű dalok szövegeiből versnek is elmenő fordításokat csinálok.
Az, hogy mi alapján döntök az adott dal lefordítása mellett, változó. A blogon a legelső dalszövegfordításom, az Outlander-intro például azért került ki a blogra, mert odáig meg vissza voltam és vagyok a sorozatért és ezért a dalért, így nem bírtam megállni, hogy a lefordítására adjam a fejem. A McLeod Lányai c. sorozat musicaljével hasonló volt a helyzet: nem tudtam vele betelni, és annyit foglalkoztam vele, hogy végül lefordítottam. A My Heart Is Like A River ugyanennek a sorozatnak az egyik betétdala. Az It's All Coming Back To Me egy Elfújta a szél-fanvideó háttérzenéjéül szolgált, így ismertem meg, és szintén nem tudtam betelni vele. Az Opa Ich Vermisse Dich-et már a nagyapám halála előtt is ismertem, de főleg azóta jelent nekem nagyon sokat, és a némettudásomnak sem ártott az, hogy utánanéztem, mit is jelent a dalszöveg. A Lost It All-t egy barátnőm ismertette meg velem a Black Veil Brides-zal együtt, és imádom. A The Last Goodbye-nak meg már korábban elkészítettem a szótagszámra is passzoló, rímelő fordítását, amikoris épp ezt a darabot zongoráztam, és a tanárnőm szerette volna énekelni, de angolul nem vállalta.
Egyszóval nem lehet előre meghatározni, hogy milyen dalok fordítása kerül ki a blogra. Az viszont biztos, hogy csak hozzám közel álló daloké. Műfajt és kategóriát nem választok, minden stílusból van, ami tetszik, és nem is ez alapján választok dalokat.

Ha már az ötletességnél tartunk, szerinted mitől lesz nézettsége egy blognak? Kialakítás? Design? Sok poszt? Tag-ek?

Ezen a kérdésen rengeteget tűnődtem már, de még mindig nem tudok egyértelmű választ adni rá. A tapasztalataim sokféleképp ellentmondanak egymásnak ezzel kapcsolatban - volt, ahol a ronda design+kevés nézettség együttest láttam, volt, ahol a kismillió bejegyzés+nagy nézettség érvényesült, de ezek fordítottjaival is találkoztam már, amikor egyszerűen nem fért a fejembe, hogy az adott blog miért népszerű annyira, amennyire. Én már nem tudok állást foglalni ebben a kérdésben.

Való-e mindenkinek a blogolás? Bárki belekezdhet, vagy van valami minimum "elvárás"? Szokták mondani, hogy "blogolni bárki tud". Mennyire értesz ezzel egyet?

Ez is egy rettentően nehéz kérdés, és véleményem szerint nincs rá sem egyértelmű, sem helytelen válasz, mert minden álláspont megérthető valamilyen szempontból. Rengetegszer kiderült már számomra - és nemcsak a kritikusi tevékenységeim kapcsán -, hogy vannak emberek, akiknek nem lenne szabad nyilvánosságra hozni a műveiket. Nem vagyok látnok, nem tudhatom, hogy a tehetség vagy a gyakorlás hiánya miatt minősíthetetlen az, amit a kedves blogger bejegyzések formájában a közönségére zúdít, ezért amikor egy írás nem jó, akkor automatikusan elkönyvelem az illetőt olyasvalakinek, akinek nem érdemes az írással próbálkoznia, pedig ez a hozzáállás egyáltalán nem minden esetben helytálló. Egy tízéves például attól még lehet tehetséges, hogy az én szememben iszonyatos az írása, nem képes egyetlen, nyelvtanilag helyes mondatot megírni, logikátlanságokat, képtelenségeket ír... Én is voltam tízéves, én is írtam tízévesen. És én mégis lehúzom az írását, esetleg eltántorítom az írástól, pedig akár a jövő nagy írója is válhatna belőle, ha sokat olvasna és gyakorolná az írást. Ez a kritikaírás árnyoldala - nem tudhatom, hogy jót teszek-e azzal, amit írok, vagy épp elrontok valami visszacsinálhatatlant.
Szóval én nem tudok határozott állást foglalni ebben, de nyilván vannak olyan emberek, akiknek nem az írás a tehetsége, más téren kellene próbálkozniuk. Nem lehet mindenki George Martin, nem is kell annak lennie. Minimum elvárás pedig mindenképp van - aki nem teljesít egy bizonyos szintet, annak a blogja el fog tűnni a süllyesztőben; bár én már ezt is megkérdőjelezem, mert nem egy példa volt arra, hogy egy minősíthetetlen blog több tucat/száz feliratkozóval és százezres nézettséggel bírt. Az sem igaz, hogy blogolni bárki tud. Van, aki nem bírja, és máshol keresi a sikert. Van, akiknek nem való a sokáig visszajelzés nélkül maradó fáradozás, nem elég kitartó. És ez nem elítélendő, teljesen jogos. A blogolás nem való mindenkinek. Milyen unalmas és visszataszítóan előnytelen is lenne, ha mindenkinek való lenne!

Ha feladhatnád a munkád azért, hogy csak a bloggal és a kritikákkal foglalkozz, megtennéd? Miért?

Ha fizetést kapnék érte, amiből meg lehet élni? Egyértelműen!
Gimnazista lévén még nincs munkám (persze, folyton bombáznak azzal, hogy nekem az iskola a munkahelyem, de bah), viszont ha lenne, és valahogy meg lehetne oldani, hogy a blogolásért pénzt kapjak, akkor habozás nélkül elvállalnám. Imádok blogolni, de ha ingyen kéne tovább csinálnom, akkor a megélhetésemet nyilván nem adnám fel érte... már csak azért sem, mert akkor előbb-utóbb kikapcsolják majd az áramot, ami lehetővé teszi a blogolásomat. :)

Nessa, egy élmény volt megismerni Téged és a blogod. Örülök, hogy itt voltál, és hogy sort kerítettünk erre a beszélgetésre. :)

Akinek szintén felkeltettük az érdeklődését, és szívesen olvasna kritikákat és tanácsokat, feltétlen látogasson el IDE IDEIDE.

Szeretettel:
Brukú