2017. augusztus 17., csütörtök

Acrobaleno Blogger kihívás - Négy

Sziasztok, 

A kihívás ezen része most szó szerint kihívás, ugyanis abban kell írnod, amit eddig vagy kerültél vagy úgy érzed, hogy nem megy. A sci-fit választottam, ami eddig messze elkerült, és néha-néha bukkant csak fel egy-egy film formájában. Hogy nagy fába vágtam e a fejszémet? Nos, igen, mert ismeretlen talajra merészkedtem, viszont kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is, mert folytatást tervezek neki.




Kék: Fejlődj!
Nem szeretsz E/3-ba írni? Vagy esetleg a fiú szemszögtől rázz ki a hideg? Nem tudsz fejlécet szerkeszteni? Még nem írtál fanfictiont, vagy esetleg egy novellát? Hát akkor eljött az idő, hogy kipróbáld azt ami nem megy. Próbáld ki, hátha kiderül, hogy nem is megy rosszul az amit elsőnek utáltál/úgy gondoltad nem tudod megcsinálni. Ha max rosszul sül el a dolog, fogd a kihívásra. 




          A "Dear Monday, go step on a Lego" felirat magányosan díszeleg a sötét szürke pulóveren keserves sóhajt kicsalva belőlem. Bő két évvel ezelőtt kaptam ezt az ajándékot a legjobb barátomtól a búcsú vacsorán, mielőtt erre a bolygóra utaztunk volna a családommal.
Az utazásból semmire nem emlékszem. A legrégebbi emlékem, amikor egy hónapja anya ébresztget ebben a szobában. De hiába a szürke és kék színek ízléses kavalkádja és a modern berendezések, amik között a saját cuccaim is helyet kaptak, ki sem akartam szállni az ágyból. Eleve nem is akartam ide jönni. A hétköznapi életemet akartam, a megszokott helyen, a megszokott napirendben, és nem itt 40 fényévvel Isten háta mögött. Nem az én hibám, hogy az emberek lakhatatlanná tették a Földet. Erre most én szívom meg.
         Ekkor azonban valaki kopogtat az ajtón majd szinte egyből ki is nyílik és megjelenik az anyám. Sötét szőke haja, mint mindig, most is magas copfba van fogva, egy kényelmes tunika van rajta és egy kényelmes papucs.
- Itt vannak a többiek. - szól kedves hangon, de én nem válaszolok. Megköszörüli a torkát és fekete keretes szemüvege fölött néz rám fenyegetően. - Kevin, nem zárkózhatsz a szobádba életed végéig. - továbbra sem kap választ, ezért szélesre tárja a nehéz fa ajtót felfedve a tágas és világos nappaliban ácsorgó korombeli fiúkat, akikkel most találkozok harmadszorra. Dünnyögve adom anyám tudtára a nem tetszésemet főleg azért, mert mindig ezt csinálja, ha valamire rá akar venni. Így ugyanis már ciki nemet mondani. Leteszem a pulóvert az ágyamra aztán kimegyek a többi fiúval.
         Egészen addig magamon érzem anyám szemét, amíg ki nem lépünk a masszív és vaskos fém ajtón. A megszokott, erős szél helyett azonban egy katonai autó süvít el előttünk, aminek a csomagtere tele van pakolva mindenféle felszereléssel, a tetején távcsövekkel és parabolának tűnő eszközökkel. Minden három órában végig masíroznak a kutatók, hogy ellenőrizzék a légkört, a hőmérsékletet, a talajt és még kitudja miket.
- Akkor arra menjünk. - mutat a másik irányba Albert, az alacsony, szeplős fiú, akinek a göndör haja minden igyekezete ellenére egyfolytában kiszabadul a sapkája alól. Nem válaszolok csak elindulok a mutatott irányba, nem foglalkozva azzal, hogy az eddig mellettem álló világos zöld hajú Sean is jön e.
      Séta közben az egyforma házakat nézem: mind, kivétel nélkül egyszintes, lapos épületek, amiknek az északi oldala úgy meg van erősítve, a szélviharok ellen, hogy inkább hasonlít egy derékszögű háromszöghöz, mint egy takaros kis házhoz. Az udvarok egytől egyig dús, tömött fűvel vannak bevetve, amik szinte elütnek a szürke, egyenes utcáktól. Undorító, hogy ennyire a Földre akar hasonlítani. Sose leszel olyan, horkantok egyet, de szerencsére senki nem veszi észre, mert pont ekkor fordulunk le két ház között és lyukadunk ki egy nyílt területre.
         A tisztás először egy kipusztulni akaró rétre hasonlít a ritkás fakó szőke sás féléktől és a porrá száradt földtől, amin a katonai kocsik kerekei hagytak cirádás kerék nyomokat. Több háznak az alapja is kivan már cölöpökkel és drótokkal mérve, jelezve, hogy a lakónegyed erre fog tovább terjeszkedni. Hely pedig van bőven, ugyanis alig látni a végét, ami elnyúlik egészen a horizontig, ahol zord, sziklás hegyek egész láncolata áll. Némelyik olyan meredeken és magasan tör az ég felé, hogy át is szúrhatná a vörösen izzó Trapist-1-et, a Napot, és a mellette lévő két-két fehér és kék színekben pompázó bolygót. A látvány egyszerre bámulatos és zavarba ejtő is, inkább elfordulok.
Ahogy a másik irányba nézek, épp látom Albertet, aki átlép egy feszesre húzott drótot majd arrébb rugdossa a torna cipője orrával a nagyobb kavics darabokat. Alapossága most mégis hidegen hagy ugyanis képtelen vagyok levenni a szemem a fiú mögötti hatalmas erdőről. Első ránézésre úgy tűnik, mintha a vaskos fák hirtelen, minden átmenet nélkül nőttek volna oda, de aztán jobban megfigyelve látni, hogy jókora részét kiirtották és a földdé tették egyenlővé a katonák.

        Ennyit a békés beköltözésről, csóválom meg a fejem, majd én is el foglalom a négyzet egyik sarkát. Amint mind a hárman kényelmesen elhelyezkedünk, Albert máris ledobja a lába elé a labdát és ügyesen oda passzolja nekem. A labda azonban vontatottan lendül felém, mint egy lassított felvétel. Megrökönyödve egymásra nézünk. Fogadom a labdát aztán tovább passzolom. Ezúttal is lajhár módjára vánszorog tovább. Ekkor esik le szinte mindegyikünknek, miért: erősebb a gravitáció. Elhúzom a szám, a többiek pedig lehangoltan sóhajtanak fel.
        Ennek ellenére játszani kezdünk. A labdába minden rúgással egyre nehezebb bele rúgni, égnek a lábaim és már az agyamra megy, hogy folyton célt téveszt a labda az erős bele bikázásoktól. Nem sokkal később a lelkesedés teljesen le is lohad és mind a hárman zihálni és izzadni kezdünk, mintha fél órát futottunk volna. Ezen a rohadt bolygón még focizni sem lehet, sokallok be végleg, és teljes erőmből bele rúgok a labdába, ami nyíl egyenesen beveti magát az erdőbe. A fiúk egyszerre meglepődötten és sokat mondóan merednek rám, én pedig egy ideges fújtatás kíséretében elindulok utána.
         Az erdő meglepően masszív és dús, alig tudok bejutni. A levelek vaskosak és nagyobbak, mint a felső testem ráadásul úgy fonódnak egymásra, mintha falat akarnának emelni az időjárás ellen. Két kézzel kapaszkodok bele és hajtom el, hogy a többiek is be tudjanak bújni. Ahogy belépek, egyből orra is bukok a fák gyökereiben, amik nem csak a földben vannak, hanem ki is tornyosulnak belőle, kusza fonalakat alkotva derék magasságig. Gyorsan feltápászkodok és a fiúk után sietek, akik bukdácsolva haladnak előre továbbra is a labdát keresve.  Ahogy lassan haladunk befelé úgy borul teljes árnyékba az erdő és lesz jóval hűvösebb. A nap alig-alig tud áttörni a vaskos levél és ág rengetegen, ahol pedig sikerül, ott valósággal éget. A legfurább az, hogy csend van. Nem az a fajta ideiglenes csend, amibe bele szólnak a távoli madár hangok, amikor az erdőben sétálsz. Itt csak mi zörgünk.
        Ekkor azonban bele ütközök Albertba, aki halkan füttyentve megáll.
- Ezt látnotok kell. - mutat jobb oldalra, ahol látszólag még sűrűbben nő a növényzet.
Melléjük lépek, de szinte azonnal eltátom a szám a látványtól: a lábunk előtt egy óriási kráter fekszik, amibe bele férne egy egész kisváros is. A növények ezt is jócskán bekebeleztél már a nyurga törzsükkel, így ha lehet, itt még sötétebb van.
- Ilyen nincs... - suttogja elakadó lélegzettel Seant, aki a mellettünk lévő levelet bámulja. A levélen egy kövér hernyóhoz hasonlító, kocsonyás állat lapul, ami egy kis motoszkálás után felvillan. Hátra hőkölünk. Az állat gondtalanul ismét felvillan, a sárgás neon fénye pedig pulzálva végig szalad a fejétől egészen a végéig. Megismétli párszor aztán várakozva kiaraszol a levél széléig. Újra kezdi ám ezúttal az egész kráter mintha felébredne és válaszolna. Előbb egy-egy kékes fény villan fel aztán egyre több és több, míg végül az egész hely egy különféle színekben pulzáló és villogó karácsonyi égősorra nem hasonlít.
       Sosem láttam még ilyet, és elképzelésem sincs, hogy ezt miért csinálják. Gyorsan előhalászom a telefont a zsebemből, hogy levideózzam, amikor hirtelen az összes fény megmerevedik aztán kaleidoszkóp módjára forogni és keringeni kezdenek a színek a legelképesztőbb formákat felvéve.
- Mi a franc.... - csúszik ki a számon, és már hátrálok is.
- Hozzá ne nyúlj! - üti meg Albert a másik fiú vállát figyelmeztetőleg, aki továbbra sem akarja elvenni a kezét a levélről.  - Tűnjünk innen.
- De... - fordul felénk csodálkozva, mire egyszerre nyúlunk a fiú karjaiért és húzzuk magunkkal.
Vissza felé már jóval rövidebb ideig tart az út. Mindenki úgy szedi a lábát, ahogy csak a gyökerektől és levelektől tudja.  
- Mi  volt ez? - hallom Albert ziháló, rémült hangját a sor elejéről.
- Tisztára mint egy Spielberg filmben. Durvák azok a szentjánosbogarak. - válaszolom kifulladva.
- Meg van a labdám.... - kiált fel Albert, akibe belé fojtja a szólt Sean.
       - Nem bogarak voltak, haver, az egyik a szemem láttára alakult át levéllé. - gesztikulál látványosan a karjaival előttem. Már épp a nyelvem hegyén van, hogy hagyja abba ezt a marhaságot, amikor én is megtalálom a labdát egy viszonylag egyenes fa törzsének tövében. Koszos, kopott bőr felülete nyálkás és ragacsos, amibe már most bele ragadt egy két lehullott ág. Úgy sem játszottunk annyit, hogy koszos legyen, vakarom meg a tarkóm aztán otthagyom és a többiek után sietek.



Kellemes nyári estét mindenkinek:
Brukú

2017. augusztus 10., csütörtök

Acrobanelo Blogger kihívás - Három



Sziasztok, 

A kihívás ezen része a mellékszereplőkről szól. Ugyan foglalkozunk velük a történet megírása során, mert ők is bele tartoznak a kerek történetbe, de most ők kerülhetnek a főszerepbe. Vajon mennyire változtatja meg az eseményeket, a személyét, a környezetét? Veszel -e észre valami mást a történetben ha az ő szemén keresztül nézed?

Ez a rövid részlet a Láttál-e már valaha...? regényből van, amikor Emma felhívja legjobb barátját, hogy segítsen neki, Jason ugyanis történelem szakos, ráadásul mindig a nő mellett áll, bármi is történjék.

Lilla: Minden nézőpont kérdése!
Válaszd ki egy meglévő történeted, és írd át egy mellékszereplő szemszögéből. Elég csak egy fontosabb párbeszédet, vagy egy részt, nem kell az egészet, de ha tényleg beleéled magad és egy  másik szereplő érzéseivel és gondolataival írod le ugyanazt, amit már egyszer a főszereplőével, érdekes lesz, hogy mennyire megváltozik a nézőpontod.


           A telefon fülsértő rezgésére ijedek fel. Nagyot nyögök, ahogy megrezzenek és beverem a könyököm az éjjeli szekrény sarkába. 
- Tessék. - veszem fel a telefont. A szemem továbbra is csukva van és a hangom is rekedtes még.
- Nem tudsz valamit sellőkről vagy valami hasonló mitikus teremtményekről? - tér egyből a lényegre Emma, akinek a hangja élénk és túlontúl buzgó. Kinyitom félig a szemem és a régi módi órára nézek. Még nyolc óra sincsen.
- Most? Szabin vagyok, Emma. - nyögök fel kelletlenül. Válasz azonban nincsen a kérdésemre. Beadom a derekam. - Ugye tudod, hogy nem archeológus vagyok, hanem történelem szakos? - tolom fel magam félig ülő testhelyzetbe, amit az ágy nyikorogva ellenez. Neki támasztom a fejem a hideg falnak, aztán megdörzsölöm az orrnyergem.  - Lássuk csak....  Számos nép folklórjában fellelhetőek. Az első történet az ókori Asszír Birodalomból maradt fenn, amiben Astratum  istennő sellővé változtatta magát szégyenében, amiért megölte a szerelmét. - szedem össze minden tudásomat, ami elég lassan megy ilyen hirtelen.
-  Az ókori görögök sellői pedig a vízi nimfák közé tartoznak, ők voltak Tritón leányai. De ezt biztosan tudod, a Kishableány című meséről. A sellőket egyébként gyakran hozták kapcsolatba olyan természeti jelentségekkel, mint például az áradás és a vihar, míg más tradíciókban jótékony teremtményeknek tartották, akik megáldják az embereket vagy szerelembe esnek velük.
          - Nincs közük a zenéhez? - szól közbe sietve, amivel kizökkent a gondolatmenetből: miért kérdez Emma egyáltalán ilyeneket? Nem is érdekli a téma.
- Öm, nos, azok már a szirének. - folytatom hosszas gondolkodás után ásítozva. -  A görög mitológia szerint ők a varázslatos hangú, de gyilkos lények, akik elcsábítják a tengerészeket, majd nagy eséllyel megölik őket. Első sorban az énekükkel ugyebár, viszont már azzal behálózzák a szerencsétlent ha csak megérintik őt. Ugyanis ezzel egyfajta mérget juttatnak az áldozatba, amitől függővé válik és előbb-utóbb vissza tér a helyszínre.
- Több alakban is ábrázolták őket, hasonlítva a sellőkhöz például, de azt hiszem pont a görögöknél voltak asszony fejű, madártestű szörnyek. - érzem, ahogy egyre inkább felébredek: egyre több minden jut eszembe, a nyelvem egyre inkább megtalálja a szavakat és a kezem is bele kezd a szokásos eltúlzott gesztikulálásba. Emma pedig szótlanul figyel. -  A leírtak alapján annyira büszkék és gőgösek voltak, hogy versenyre hívták a múzsákat, csakhogy vesztettek és büntetésül kényszerítették őket az előbb említett alakba. Viszont vissza tudják szerezni a lelküket ha feleségül veszi a szirént, belé szeret, megcsókolja...satöbbi, satöbbi.
             - Jason, le kell tennem. Hív Charles főnöke. - szakít félve meglepett hangon, amit kapkodó neszezés követ a vonal túlsó végén.
- Baj van, Emy? -  most már kezdek gyanakodni: sem a téma nem Emma asztala, sem pedig a csendes hallgatás nem jellemző rá. Erre most meg hívja a pasija főnöke.
- Meglehet... - motyogja alig érhetően és még az előtt bontja a vonalat, hogy rákérdeznék, mit jelentsen ez.
             A telefonra bámulok, ami éles búgással válaszol. Kipattanok az ágyból és újból hívom. Hosszasan kicseng, amit a hangposta sípolása követ. Szentségelek, újra tárcsázom és ez így meg a következő húsz percben.
Már éppen raknám le a következő és egyben harmincadik hangposta üzenetre, amikor felveszi Emma a telefont.
- Na végre... - kiáltom bele megtébolyultan.
               - Baj van, Jason.... - vág közbe pánikszerűen - itt a Nemzeti Parkban. - hadarja egy szusszal aztán éles neszezés és trappolás következik majd megszakad a vonal. Fel kapkodok magamra egy rövid nadrágot meg egy inget és azonnal útnak indulok.

Kellemes nyári estét:
Brukú

2017. augusztus 4., péntek

Blog születésnap

Sziasztok, 


Büszkén jelentem ki, hogy ma egy éves a blog. Ez az első blogom, ezért nagy szó, hogy idáig eljutottunk. Sok minden történt ebben az évben, kezdve a designal (amin sokszor változtattam), a modulokkal (hogy milyen legyen a kialakítása és színe) aztán a menü sávval (ami sosem azt akarta, amit én) és a Talking Blogs beindításával, ami már a legelején is a terveim között szerepelt. Közben megtanultam a képszerkesztőt is használni, amiről eddig azt gondoltam, hogy lehetetlen kezelni, és nem olyan régen FB oldalt is nyitottam a blognak, ami egyenlőre még gyerek cipőben jár és sok elmaradásom van még vele, de ami késik nem múlik, ott is fenn lesz minden. :)

Hogy a szórakozás is előtérbe kerüljön, több írói kihívást, tag-et/challenget is csináltam, sőt a nyáron Klub tag is lettem. Utóbbit, hogy a könyvmoly énemnek is eleget tegyek, a többit pedig a móka kedvéért és persze azért, hogy próbálgassam a "határaimat" vagy magamat az írás terén. Sőtmitöbb, két díjat is kapott a blog.

Viszont annak örülök a legjobban, hogy huszonnyolc feliratkozója lett a blognak, amit nagyon szépen köszönök, és hogy több nagyon aranyos, jófej bloggerrel is remek kapcsolatot alakítottunk ki. <3

Erre a napra egyébként rengeteg mindent gondoltam: a borítókép tervezéstől a videón át, aztán rájöttem, hogy A) egyik sem illik a bloghoz és B) alig van időm megszerkeszteni. Maradtak a statisztikák. No de, hogy ne legyen annyira monoton, kicsit ráncba szedtem. :)





Ezer meg egy puszi:
Brukú