2017. április 26., szerda

A szomszéd lakás lakója - Első évad, Ötödik rész - Varázslatos sütemények

- Süss sütit, én hozok altatót! – ront be ingerülten Dan a lakásukba, megijesztve ezzel a konyhában kávézó feleségét.
- Tessék? - pillantok fel az esti gyümölcs shake-ből.
- Ezzel a pasival nem lehet semmit megbeszélni. Mindig elő rukkol valami más, az életünket megkeserítő dilivel, és egyszerűen képtelen vagyok vele egy értelmes szót váltani.
...
- Már vihetjük is. – jelentem ki a lisztes kezemet bele törölve egy piros pöttyös konyha ruhába. A kisebb forma tálcán már ott sorakoznak a csokis –altatós – teasütemények, amik alatt citromsárga szalvéta díszeleg. Egy óra alatt elkészültem vele, bár nem gondoltam volna, hogy az első itt töltött szombatunk azzal fog telni, hogy kiüssük a szembe szomszédot. A használt edényeket és evőeszközöket feltornyozom a mosogatóba, majd előveszem a legkedvesebb mosolyomat azután elindulok a szomszédba.
Mikor oda érek megköszörülöm a torkom és azon gondolkodom, mit is mondthatnék. Elvégre már kétszer is megkíséreltünk bemutatkozni neki. Hátra fordulok, Dant nem látom sehol. Most meg hová tűnt? Igazán le szokhatna erről...
Bekopogok. Megköszörülöm a torkom ismét, bár tudom, hogy semmi haszna. Az ajtó nem nyílik ki azonnal, én pedig egyre idegesebb vagyok, ami utat enged a kétségeknek: Mi lesz ha nem sikerül lekenyerezni? Ha hozza a formáját és elrontja az egész házavatót? Vagy mi lesz ha még rá tesz egy laptállal és olyat csinál...
Félbeszakít az óvatosan kinyíló ajtó recsegése.
- Helló... – kezdem meglepődve. – Megan vagyok, már találkoztunk párszor.
Mr. Füge csak bámul rám gyanúsan azokkal az apró szemeivel, rágja a kicserepesedett száját belülről, de egy szót sem szól. Így hát folytatom:
- Bemutatkozásnak hoztam egy kis sütit. – nyújtom át a tálca illatozó ajándékot. – Gondoltam kellemes meglepetés. – vigyorodom el kényszeredetten. Mr.Füge hümmög egyet, kitárja az ajtaját, hogy jobban bele tudjon szagolni a levegőbe. Egy zöld póló van rajta, aminek a hónaljában izzadság foltok terpeszkednek hold alakban. A kék rövid nadrágaja az egyetlen, ami újnak vagy legalább is tisztának tűnik.
- Miért csak én kapok? – kérdezi tömören. A kérdés meglep. Hát ezt meg honnan tudja? Leskelődik? Aztán egyből eszembe jut az este, amikor bámult a sötét folyósón. Remek... ez nehezebb lesz, mint gondoltam..
- Ők is kapnak – kezdem a rögtönzött hazugságot. – Csak ... ők... ők ugye glutén érzékenyek, és ahhoz sokmindent máshogy kell csinálni. - folytatom, de érzem, ahogy a homlokom nyírkos a verejtéktől miközben ráz a hideg is.
- Régebb óta vagyok itt, és tudom hogy senki nem az ezen a szinten – ráncolja össze a homlokát, amitől az összenőtt szemöldöke egymásba szalad, mint két autó frontális ütközéskor.
- Ma még nem is láttam őket – próbálkozom tovább. A szalvéta már átázott az izzadó tenyereim alatt. – Úgyhogy biztos nincsenek is otthon. – ki sem mondom az ajtó mögül felharsog egy panaszos gyerek sírás.  Ez nem lehet igaz. - Megszívom a fogam boszzúsan.
- Ők is egyenek! – jelenti ki vádló hangon.
- Ez csak egy kis süti... – méltatlankodom.– Jól van...megmutatom én... - dünnyögöm az orrom alatt érthetetlenül miközben lassan elindulok a szomszéd ajtó irányába. Erősen bizom benne, hogy kitalálok valamit közben. Még csak nem is találkoztam velük, erre beállítok egy tálca altatóval? Mégis mit mondjak nekik, hogy ne vegyenek belőle? Hogy az újszomszéd vagyok, aki hozott egy kis sütit, annak ellenére, hogy nem tud sütni... Jó éjszakát ne kívánjak hozzá?! Jesszusom, jöhet még ennél rosszabb? Ekkor azonban kivágódik egy ajtó a hátam mögött, amit súlyos trappolás követ. Hátra fordulok, és akkor mintha minden lassítva történne:
Dan rohan a folyósón Füge felé, aki továbbra is engem tart szemmel. Dan elrugaszkodik a földről és úgy csapódik a férfin mint a labda a falon. Nagyot koppannak a koszos padlón. A férjem leteríti, leszorítja a földre a szomszédot, aki kövér testével is megküzdve úgy csapkolódik Dan alatt, mint a Michelin baba, amiből éppen kiszökik a levegő.
- Megan... –hallom messziről a hangját – Most, most, MOST!
A kiáltása pillanatok alatt magamhoz térít a kínos sokkból, és anélkül, hogy tudnám mit is csinálok, a lábaim sietve megindulnak feléjük, miközben a kezeim kitúrnak egy maroknyi sütit a csomagolás alól. Mikor odaérek Dan satuként megmarkolja a férfi szakállas állát és kényszeríti, hogy ránk nézzen. Én pedig azonnal bele tömök a szájába annyi sütit, amennyit csak magamhoz tudtam venni.
- R-Á-G-J, F-Ü-G-E! – kiált rá a még mindig mocorgó férfira. Az behunyja a szemét, és megrázza a fejét. A sütik kiesnek a szájából. Dan arcon csapja, Füge felkiált, én pedig egy újabb adag sütit tömök a szájába. Az eredmény fuldoklás és morzsa köpködés. Ahogy meggyőződünk arról, hogy lenyelte, szép lassan felállunk, és hátrálva elsétálunk a lakásunkba, mintha mi sem történt volna.

...
Este hat órára már a rokonok, ismerősők zöme már megérkezett és helyet foglalt a tágas nappaliban, vagy a sült pulykával, salátával és különböző feltétekkel gazdagon megrakott hosszúkás asztalnál. Halk duruzsolás és nevetés zengi be a házat, így lekapcsolom a halkan duruzsoló rádiót.
- Pezsgőt valaki? – harsan fel Dan vidám hangja, amit nagy egyetértés követ. Már épp indulnék a pezsgős poharakért, amikor ismét csengetnek.
- Most jöttek meg a növéremék. Töltesz nekik is? – kérdezem a dugóval hadakozó férjem majd elindulok az ajtóhoz.  
- Nem vesztünk ám el. – ölelget meg szorosan a nálam fél fejjel magasabb Elisabeth, amint kinyitom nekik az ajtót. Mint mindig, most ők a legutolsók a kicsi Leila miatt. A tejfölszőke, kék szemű totyogós apukája karján ül, és egy kék mackót szorongat a kezében, aminek az egyik bolyhos lábát éppen az apja ing gallérja alá igyekszik betuszkolni. Roland kedvesen leteszi a lányt a földre, aztán kézen fogva besétálnak a lakásba. Elisabeth pedig vidáman utánuk. Amikor már mindenki bement, veszem csak észre a folyosón felállított világok előtt nevetgélő Fügét. Kócoc fejét ide oda ingatva dúdolászik valamit a piros muskátliknak miközben örömében 


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése