Torger Legengája - Második rész

2.

Mire leérek a főtérre, már a legtöbb férfi és fiú megindult a kikötő felé. Sokuk hátán széles, fa és fém ötvözetéből készült pajzs lóg, másokon lószőrrel vagy kos szarvakkal feldíszített sisak van, de akad olyan is, akinek a hátán szőrrel bélelt palást himbálózik. Feszült csendben sétálnak, így még rémisztőbb az a zörgés, amit az összeütődő páncélok, és fegyverek keltenek. Sietve utánuk indulok keresve-kutatva atyám világos szőke haját.

- Te meg hol a francban voltál, fiam? - bukkan fel hirtelen mögülem Helmár, aki úgy fújtat, mint egy megbokrosodott ló. Izmos, robusztus alkatát rétegzett bőrből készült tunika védi, széles vállain pedig bőrből, meg fémből csinált, pikkelyekre hasonlító vállvértek díszelegnek. Nincs rajta a szőrméből készült palástja, amit állandóan hord, így jól látszik milyen görcsösen szorongatja az övén lógó kard kemény markolatát. Meg sem várja a választ, megragadja kérges kezeivel a vállaimat majd a hajók irányába taszigál, de még így is az utolsók között szállunk fel az egyik hajóra.

A fedélzet két oldalán evezéshez  leült rengeteg férfi sorakozik egymás után, végig a hajó zömöken felfelé ívelő orráig, ami egy sárkány hosszú nyakának és fejének a tökéletes faragott mása. Egy átlagos napon részletesebben is csodájára járnék ennek a bámulatos munkának, csakhogy ma ez a legkevésbé sem érdekel. Ha túlélem a csatát megtanulom, fogadom meg magamnak... A megbarnult vitorlát ekkor hangos, fülsértő csapódással leengedik, amitől annyira megijedek, hogy nem csak összerezzenek, de majdnem fel is kiáltok. Hogy palástoljam a zavarom, gyorsan le szegem a fejem, és minden figyelmemet az egyre zsibbadó tenyereimre fordítom.

- Olyan, mintha mérges szömörcébe nyúltam volna... - motyogom, de nem kapok választ, ezért felnézek. Apám a hajó elejében van már, és épp beszélget valakivel. Átfurakodok a néma csendben ácsorgó férfiak között, hogy a közelében legyek. Megkapaszkodom a vaskos korlátban miközben a horizontot kezdem el inkább tanulmányozni, ahol a lemenő nap rubint színeiben úszó karcsú, egy vitorlával felszerelt hajóink dacolva a hullámokkal haladnak a nyílt óceán felé.
Mi is útnak indulunk. A hajó ügyesen távolabb siklik a mólótól, hogy aztán aprókat ringatva a fedélzeten utazókon felzárkózzon a csatasorba.
                - Remélem a hírvivő feje elég egyértelmű üzenet volt a számukra. – súgja egy hang mellettem, mire lopva felé nézek. Atyám mellett egy idősebb, alacsony férfi áll, dacosan markolva a pajzsát. Hosszú ősz szakálla gondosan össze van fonva, miként félhosszú fehéres haja is. Szürke, ráncos szemeivel pedig folyamatosan pásztázza a tájat.
- Felelőtlen volt! – dörmögi érdes hangján Helmár. – Elég egyértelmű volt az üzenet, hogy elfoglalják a falunkat a völgy védelme és a kikötő miatt. Ti meg erre még hergelitek is őket.
– Talán ha a vezetőjük, Bjarne, nem lenne még gyerek...
- Az mindegy, mennyire gyerek. – vág a szavába ingerülten. - Ugyan olyan ostoba, mint az apja volt. Számítanunk kellett volna rá, hogy ő is megtámad minket.
A férfi válasz helyett azonban elsápad, megmarkolja atyám vállát és kissé jobbra löki: a távolban sorra egymás után bukkannak fel ismeretlen hajók, egyre gyorsabban beszorítva minket az öbölbe. Újból, jóval hangosabban elkáromkodja magát, mire az egész legénység rémült nyüzsgésbe kezd. Atyám felé fordulok, s riadtan megmarkolom a ruháját, mire az lesöpri a kezem, hogy kivonja a kardját. A mozdulatát mindenki követi. Én is a kardomért nyúlok, de aztán az elém tárulkozó borzalmas látványtól teljesen megdermedek: a tőlünk alig pár méterre lévő hajóra hirtelen több tucat égő fáklyát és nyilat zúdítanak, a hegyek előtt elnyúló parton felbukkanó alakok. Ezzel nem csak hogy körbe vettek minket, egyenesen az égő hajóroncs felé tartunk. Teljes sebességgel.

Több dolog is történik egyszerre miután neki ütközünk: a hajó erőteljesen megrázkódik, s majdnem felbillen, az elejéből jókora darabok törnek le és repülnek a szélrózsa minden irányába miközben a másik hajón eluralkodik a káosz. Dermedten bámulom a magas lángok közül hol a vízbe, hol a mi telezsúfolt fedélzetünkre menekülő sérülteket. Segíteni akarok rajtuk, de a földbe gyökerezett lábaim miatt nem megy, még akkor sem, amikor egy törött lábú férfi tántorog felém nagy lendülettel majd nekem zuhanva kilök a hajóból.

A tajtékzó hullámok szinte azonnal elnyelnek, hogy aztán ide-oda dobálva kiszorítsák tüdőmből az összes levegőt. Köhögve, fulladozva a felszínre küzdöm magam, kidörgölöm a szememből a jéghideg vizet majd lecsatolom a mell-és vállvérteket magamról, hogy ne húzzanak le a mélybe. Vacogó fogakkal úszni kezdek az egyre több fatörmeléket szállító hullámok között. Közben újabb égő nyilak száguldanak el a fejem fölött, célba véve a hátam mögött lévő hajókat. Erőnek erejével próbálom elfojtani a feltörő pánikot és iszonyatot, és csak arra koncentrálni, hogy kijussak a partra. Alig, hogy pár métert megteszek feltűnik egy apró ezüstös villanás a parton. Hunyorgok, így ki tudom venni atyám pikkelyszerű vértjét és egy hozzám igen hasonló aranyszőke hajkoronát is.

- Hey! – kiáltok oda neki, hogy itt vagyok, de ekkor meglátok egy mögé osonó hajlott hátú férfit. – HEY! – ordítok, ahogy csak tudok, de nem hallja. Őrült úszásba kezdek, nem törődve a hideg miatt egyre csak zsibbadó végtagjaimmal. Percek alatt kiérek a sekélyebb részre, ahonnan rohanni kezdek a homokban magára hagyottan fekvő atyám felé. Zihálva térdre rogyok mellette, elkapom az egyik kezét, megszorítom.
- Hozok segítséget! – habogok, de ahogy a mellkasából csurgó vérre nézek el kap a rettegés.
- Fiam? – kérdez fájdalomtól fátyolos hangon. Bele kapaszkodik a kezembe és véreres szemeivel az arcomat keresi. –  Sajnálom, hogy itt kell lenned... - enyhén el tol magától - az Istenek óvjanak téged. – rányomom a sebre koszos kezeimet, mire Helmár erőtlenül megrázza a fejét. 
- Vigyázz... – közelebb hajolok, mert alig hallom a tenger felől érkező kiáltások és csattanások miatt. – mögötted...

           - Mi...? Helmár...? – nem válaszol, csak ügyetlenül köhög aztán fenn akad a szeme és ellazul véres karja erős szorítása. - NE! – vonyítok fel sírva atyám holteste mellett. Aztán valaki hatalmasat rúg az oldalamba. 


Kellemes estét:
Brukú

Share:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Tartalomjegyzék

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései