2016. november 24., csütörtök

Torger legendája - Harmadik rész

           Felnyögve a homokba zuhanok, s bármennyire is táncolnak csillagok a szemem előtt megpróbálok felkelni. Letepernek. Egy befont szakállú, molett férfi az, aki ügyetlenül kovácsolt sisakja alól vicsorogva bámul rám. Mocskos kezeivel szinte azonnal torkon ragad: a levegő benn szorul, s égetni kezdi a tüdőmet. Bele markolok a karjaiba míg a lábamat az övé köré fonom, csakhogy mielőtt átbukfenceznék rajta, és fölébe kerekednék, a támadó hirtelen felordít, s kapkodva megpróbál kiszabadulni a fogásomból. Erősebben markolom meg a csuklóit, amikor megérzem az égett hús fanyar szagát. Értetlenül a kezeimre nézek, de a látványtól egy pillanatra meglepődöm:
              A vállamtól kiindulva úgy lüktet a bőröm alatt a tűz, mint a felszínt feltörni igyekvő láva. Perzselve, sziszegve mar bele a levegőbe és a támadóm koszos csuklójába, majd állapodik meg az ujjaimban, amiket úgy jár át az agresszív lángja, mint a világot megkerülő, saját farkába harapó kígyó. Nem éget, csak kellemes bizserget, amitől hirtelen erősnek érzem magam, legyőzhetetlennek, olyannak, aki nem féli a halált, sem a gyilkolást. Lesöpröm magamról a támadómat, aki a fájdalomtól ájultan zuhan a homokba, aztán feltápászkodom. A szemem sarkából, lopva atyám merev testére nézek mielőtt bosszút fogadva elindulnék megkeresni a gyilkost.
                Épp csak teszek pár lépést, élesen megreccsennek a bokrok körülöttem majd reszketve –remegve felfednek egy újabb csapat férfit. Óriási pofoncsapásként ér a látvány, mert így nem csak, hogy lehetetnek őket legyőzni, de még a keresett gyilkost sem fogom megtalálni. Dühösen lehunyom a szemem, s anélkül, hogy felfognám mit is csinálok, ökölbe szorított kezeimet egyszer csak a magasba emelve egymást váltó gyors és lassú mozdulatokat teszek, amiket ugrások és dobbantások követnek. A környező növények hirtelen lángra kapnak a bennük elbújó ellenséggel egyetemben. A friss növényzet recsegő-ropogó hangja, és az emberek zavarodott sikításai, hörgései elégedettséggel tölt el, és egyben meg is nyugtat, mint ahogyan a kanyarogva felszálló fekete füst és pernye látványa is az egyre sötétebb égbolt előtt. Elégedetten vigyorogva kifújom az eddig benntartott levegőt, kitörlöm szemeimből az izzadságtól homlokomra tapad hajamat, így azonban nem látom, ahogy egy korombeli fiú ugrik elő az egyik fa árnyékából majd tétován felém rohan. Későn veszem észre egyszerre riadt és zavart, fiatal arcát, a reszkető kezeiben szorongatott vékony pengéjű tőrét, ami a hasamba mar.
Annyira meglepődöm, hogy csak egy nyögésre futja. A fiú ódzkodón hátrébb lép miközben kezeimre mered. A lüktető fájdalom ellenére, vicsorogva elkapom a torkát, és igyekszek kormos, megégett arcára fókuszálni. Elkerekednek kék szemei, arcából elmegy a maradék szín is, és szemmel láthatóan lepereg előtte az élete, ám a hatás elmarad... Ujjaim vakító izzása piros tündökléssé apadt, így épphogy csak megégeti a fiú vékony torkát. Az ellenség mocorogni kezd. Lassút pislogok küzdve az ájulással, amikor két ismerős férfi felbukkan, megöli a gyereket, engem pedig vértől ragacsos kezek ragadnak meg, s visznek valahova. Tiltakoznék, de elsötétül a világ.

3.

Forrás: tvlookplay
Hosszú percekkel később egy félig leégett bokor tövében térek magamhoz egy-egy perc erejéig. A kábultság homályos fátyla mögött látom, ahogy a csata a végéhez közeledik: a hajók egyre csak távolodnak, a szárazföldön pedig futva menekülnek az ugyanolyan foltozott ruhájú alakok. Felnyögök, ahogy a körülöttem állókhoz fordulok. Sáros, véres megviselt arcok teljes döbbenettel bámulnak vissza rám.
- Ez meg mi volt? – kérdezi Rek, akihez kopasz kerek fej,borostás arc, és összenőtt szemöldök alatt megbúvó apró szemek tartoznak, amikkel továbbra is a kezeim és a hasam között ingázik. Erőtlenül megrázom a fejem, de ekkor egy hang kimondja,amire gondolok.
 – Fogalmam sincs. Nem láttam még ilyet. – csóválja vértől és izzadságtól tincsekbe ragadt hajú Christer, az egyik szomszédom.
– Milyen kiképzést kapott ez a kölyök? – egy mély reszelős hang teszi fel elgondolkodva a kérdést, akit nem látok, mert a hátam mögött áll.
– Én azt hittem még semmilyent. – vágja rá Rek, s újabb rongyot nyom a sebemre. Felkiáltok a maró fájdalomtól, amitől aztán tompultság lesz úrrá rajtam.
– Az apja eltitkolta volna? – kérdezi a mély hang, miközben ékköves gyűrűs kezével felemeli a kezeimet, amiken a korom és a zúzódások alatt még mindig látszik a lüktetve izzó bőröm. A hang nem lehet másé, mint Félixé. Az egész faluban csak neki van ilyen ékszere.
- A tűz...  Odin ajándéka... – motyogom bódultan.
– Ki van zárva, az öreg Helmar sem tudott ilyeneket.– feleli magabiztosan Christer, figyelmen kívül hagyva engem.
– Akkor ezt, hogy magyarázod?– pirít rá Félix. Miután nem érkezik válasz folytatja: - Na látod...
– De megmentett minket! – tiltakozik egyszerre a másik két férfi. Nélküle esélyünk sem lett volna akkora túlerővel szemben. Lebeg a levegőben a mondat további fele kimondatlanul. Erre mind a ketten felkarolnak, és elindulva hazafelé összehívják az életben maradt falubelieket, akik kimerülten sugdolóznak rólam, és dicsőséges tettemről. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése