2016. október 14., péntek

,

Mint hat évvel ezelőtt

       - Örülök, hogy eljöttél. – mondja nagy vidáman Levie, aki éppen két tulipán pohárba elkészített lattét hoz az asztalunkhoz, ahol épp helyet foglaltam. A belváros egyik régimódi kávézóját beszéltük meg, ami igen hangulatos a maga 1970-es évek stílusával: a fa lambériájával, a műanyag székekkel és asztalokkal, a retró fém lámpákkal, és a halk háttér zenével.  A kávéjuk pedig mondthatni a város legjobbja.
- Én meg örülnék ha tudnám, miért jöttem el egyáltalán. – mondanám legszívesebben, de helyette inkább végig járatom a tekintetem rajta. Szemmel láthatóan megváltozott az alatt a hat év alatt, míg nem találkoztunk. Az öltönyös külső meglepően jól áll neki, bár a fehér ingen keresztül is látszik, hogy kisebb pocakot növesztett. Ugyanúgy borotválja a fejét, mint régen, viszont borostás és észre venni, az igazgatói állás súlyát az arcán végig húzódó ráncokból. - Köszönöm a kávét. – mondom a legkedvesebb mosolyomat előkapva. Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt felkeresni. 
       Gimnáziumban ő volt az első szeremem. Bulikkal teli remek évek voltak azok, boldogok voltunk az iskola nagy elvárásai ellenére is, mígnem rajta kaptam őt a saját albérletünkben az egyik csinos kis szaktársammal, akivel eddig szintén azt hittem, hogy jóban vagyunk. Lehet, hogy a kelleténél nagyobb felhajtást és hisztit csaptam, de végül is elértem, amit akartam olyannyira, hogy még ő próbált felkeresni és mindent megmagyarázni. Nem álltam vele szóba, persze, aztán hosszú évekig megszakadt a kapcsolat. Ezidáig.
      - Rád sem ismerek. Nagyon csinos vagy. – dícsér meg, miközben szemmel láthatóan meglepődött arcot vág. A szoknya és a magassarkú nem voltak mindig a legjobb barátaim, sőt, a súlyom sem volt megfelelő ezekhez. Bele iszom a kávémba, hogy időt nyerjek magamnak és össze tudjam szedni a gondolataimat.
- Sok idő eltelt azóta, hogy találkoztunk és szerencsére az életem is sinen van. – válaszolom a legtermészetesebben majd bekapok egy áfonyás muffint. Ezzel is időt nyerek, hogy össze szedjem magam, és ne vágjam a fejéhez, hogy miatta hosszú ideig nem voltam képes sem enni, alduni vagy iskolába járni...  – Remek állásom van egy nagymenő cégnél, rendszeresen sportolok a Blue Rocks egyesületnél, vettem pár éve egy nagyobb lakást, amit lassan esedékes lesz eladni, mert a férjemhez költözök.
- Kellemes hírek, Nyuszkó. – bólint elismerően majd ő is a szájába töm egy muffint.
        - Ne hívj Nyuszkónak. – jelentem ki megdöbbenten. Megáll egy pillanatban a rágásban majd bólint. Volt idő, amikor ennek kifejezetten örültem, de a világ majdhogynem teljes fordulatot vett, s ezzel az én szám is kinyílik ha valami nem tetszik.  – Veled mi újság van? – igazítom meg a blúzom, és kihúzom magam.
- Amint látod öltönyös nagymenő lettem. – igazítja meg büszkén a piros nyakkendőjét. – Sikerült diploma után elhelyezkednem a fővárosban a nagykutyák között. Sok munkával jár, de szeretem csinálni. Csakhát, amint látod – mutat a pocakjára – nincs sok szabadidőm, mint régen volt. Jó ha heti egyszer eltudok menni biciklizni. Viszont nincsen jegyesem, és egyenlőre nem is akarok. A munka fontosabb annál. 
Át teszem az egyik lábam a másik fölött majd megigazítom a szoknyám. Elismerem, végre komolyan gondolkodik. Jóval előbb is megtehette volna... – Igazán szép karrier, Levie. – ismerem be egy barátságos mosoly kíséretében, bár érzem, hogy a harag kezd utat törni bennem, ahogy egyre több és több emlék tör felszínre. Mintha csak letéptem volna a ragtapaszt a sebről. Miért csinálom ezt? Jobb volt nem tudni róla és elfejelteni mindent, aminek csak köze volt hozzá...
      - Most, hogy hogy sikerült utol érnem téged, anno meg egyáltalán nem? – tér egyből a lényegre miközben kényelmetlenül fészkalódni kezd.
- Mert nem volt egyértelmű akkor, hogy miért nem akartam veled beszélni?! – kérdezek vissza irónikusan. Már számítottam erre a kérdésre. Sok mindenben változott ő is, viszont a kertelés nélküli kérdezősködés megmaradt.  – Most viszont erre van dolgom, és szükségem volt egy jó kávéra.
- Egy kávé? Ezzel kellett volna elő csalogatnom téged?  - méltatlankodik, hogy egy kávét fontosabbnak ítélek meg, mint őt. – Még a szüleidet is felkerestem...
- Megcsaltál... Még jó, hogy a szüleim nekem falaztak. – teszem karba a kezem, hogy leplezzem a dühtől remegő kezeimet.
- Félre érted, és megint nem hagyod megmagyarázni a dolgot. – védekezik feltartott kezekkel. Karakteres arcából a maradék szín is kifutott mostanra, szemeivel pedig idegesen cikázik az arcom és az asztal között.
- Hogy lehet azt a félreérthetetlen szituációt megmagyarázni, Levie? – most már nagyon kell igyekeznem, hogy ne emeljem fel a hangom, és vonjam magunkra a figyelmet. – Tudod mit? Nem érdekel. Ezt igazán közölhetted volna  a telefonban is. – felállok, mire ő a kezem után kap. Az érintés nyomán azonban semmi bizsergést nem érzek, csak a hideg és nyirkos kezet, ami reménykedve csavarodik az ezüst lánccal feldíszített csuklómra.
       - Szerettelek, Aliz.  – súgja halkan.
- Én is. – vágom rá dühösen. – És most engedj el, különben jelenetet rendezek. – Még nekem is idegenül hangoznak ezek a szavak, de már annyira dühös vagyok, hogy alig tudom vissza fogni magam. Micsoda időpocskélás ez az egész. Naiv voltam, hogy azt hittem megbocsáltottam neki és adhatok egy utolsó esélyt.
- Nem léphetsz ki az életemből úgy, mint hat évvel ezelőtt tetted. – mondja, de szavaiba mintha könyörgés is szökött volna. Kitépem a kezem a szoritásából miközben le sem veszem a szemem róla. Pár percig csak bámulunk egymásra mikoris sarkon fordulok, és nem törődve a kezében maradt karkötőmmel kiviharzok a kávézóból. 
Share:

2 megjegyzés: