2016. október 29., szombat

Háromszög három oldala



1.
- Készen vagyunk.– nyögi Mabel Kisasszony miközben bele kapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik. Mint mindig, most is várnia kell pár percet míg hozzá szokik a fűző szorításához. Ha nem így tenne, valószínűleg megszédülne, és el is ájulna.
- De, Kisasszony... – dadog értetlenül a mellette álló vékony, magas szobalány.Csontos, hosszú ujjait idegesen tördelve szürke egyenruhája előtt leszegi a fejét, és inkább a keményfa padlót bámulja.
- Kész vagyunk, Lydia!- jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni!Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán.– el kezdi markába gyűjteni a sok réteg alsó szoknyát, de már az elején feladja a harcot és inkább elindul a fésülködő asztal felé. A szoba elég nagy ahhoz, hogy kifulladjon mire az egyik végéből átsétál a másik végébe. A helyiség uralkodó színe a csokoládébarna, ami megjelenik a tölgyfa szekrényekben, a nehéz szövetfüggönyökön, a keskeny kétszárnyas ablakokon és a derékig érő kazettás lambérián. Egyedül az apró virágmintás tapétán és az ágyneműn látható halvány bézs szín.– Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higgyék, hogy beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen.
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony– követi őt lassú léptekkel a szolgáló- és ismerik is Önt... – hagyja hirtelen abba, amint Mabel olyan szúrós tekintettel néz rá, amivel még jeget is lehetne vágni. - Bocsánat, nem az én dolgom. –  kapja el a tekintetét és inkább felmarkolja a már előre kikészített hajkefét a fehér asztalról, s türelmesen megvárja, míg Mabel leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét.
      – Ez közel sem olyan biztos. Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. – folytatja aggodalmasan miközben megbűvölve bámulja a szolgáló mozdulatait a tükörből. - Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Lisa soha sem fogja szeretni az a férfit. Ebben biztos vagyok.
- Igen, hallottam a hírét jómagam is. – feleli Lydia jól nevelten, aki időközben elkezdte tincsenként felkontyolni Mabel rézvörös fürtjeit.
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpra esett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – ábrándosan felsóhajt majd lágyabban folytatja – és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespeare-t is idézett nekem.
- Shakespeare?–néz fel meglepetten az egyre bonyolódó fonatokból a szobalány.
- Igen, Lydia, azt. – Mabel előre hajol és felveszi az asztal sarkára helyezett rózsa csokorba tűzött színes ékszeres dobozkát. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrökkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. Akkor lepett meg ezzel,és a benne lévő arany karkötővel. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él...”– súgta a fülembe aztán megcsókolt. – legyezi meg pironkodva az arcát, ami mostanra már olyan színt öltött, mint a cseresznye. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – mellkasához emeli a dobozkát, mintha csak megölelné. - Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? – trillázza, de a szolgáló lány azonban semmit nem szól. Csak áll, magasba szaladt szemöldökkel, résnyire kinyílt szájjal és bámulja a félig kész hajkölteményt.- Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi neki a kérdést.
       - Voltam, Kisasszony – észhez tér a rossz emlékekből aztán kapkodva pukedlizik mielőtt a parázsban melegített hajsütővasért menne. – Egyszer. – folytatja elhaló hangon.
- Egyszer? – kérdez vissza csodálkozva. Nem tudja eldönteni, hogy ez szánalmas vagy inkább drámai, de mindenképpen akarja tudni.
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – vallja be keserűen a tűzbe bámulva. Lehajol az izzó végű vasért és lomha léptekkel vissza sétál.
- Egy másik nő miatt? – egyikük sem szól. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.

2.

       - Készen vagyunk. – nyögi Mabel Kisasszony miközben bele kapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik, valósággal feltolja magát.
- De Kisasszony...! – kiáltok fel meglepetten, így ugyanis nem tudom a lehető legszorosabbra húzni azt a giccses fűzőt.
- Kész vagyunk, Lydia! - jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni! Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán. –  végig nézem, ahogy bársonyos apró kezeibe megkísérli bele gyűrni a közel húsz réteg szoknyát. Feladja a felénél, és inkább botladozva elsétál a fésülködő asztalhoz. Meglepően ügyesen lavírozik a terebélyes tölgyfa bútorok között, meg kell hagyni.  – Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higgyék, beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen.
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony – mondom keserűen a darázs derekát bámulva, de inkább csak magamat emlékeztetem, mint őt. Mabel megtorpan, de csak egy pillanatra, hogy rám tudja szegezni haragos jég kék szemeit. - Bocsánat, nem az én dolgom. – vágom rá automatikusan, mert már ismerem olyan jól, hogy tudjam, mindig ezt csinálja, ha valami nem tetszik a fülének. A Kisasszony nagy kegyesen leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét, én pedig elkezdem fésülni az állandóan kócos loboncát. Mégis megnyugtat kicsit, ugyanis Hugh még csak nem is szereti ezt az árnyalatot, mert a téli naplementék izzó vörös színére emlékezteti, és itt a völgyben, minden telet iszonyatosan megszenvedünk. Akárcsak ezt az egész kényszer házasságot... Az elején, amikor bejelentette teljes volt a megdöbbenés, de aztán, ahogy nagyjából úgy ment minden közöttünk, mint előtte - titkos találkozók, egy-egy vacsora és esti levelezések – kezdtünk hozzá szokni.
          – Ez közel sem olyan biztos. - folyik tovább belőle a szó. - Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Az a lány soha sem fogja szeretni azt a férfit. Ebben biztos vagyok.
- Hallottam a hírét jómagam is. – replikázom jól nevelten, miközben minden figyelmemet az ilyen vacsorákhoz elvárt konty és tucatnyi fonat köti le.
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpra esett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – ábrándos sóhajtozásba kezd aztán pedig suttogva folytatja, amire már én is felfigyelek - és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespeare-t is idézett nekem.
        - Shakespeare? – bámulok rá meghökkenve. A kezeim megállnak a mozdulatban, a szívem pedig kétségbe esetten kezd kalapálni a mellkasomban. Ba-bamm, ba-bamm, bam-bam, bam–bam. Megtelik a fejem ezzel az ütemmel, aztán már csak ezt hallom: Baj van, baj van.
- Igen, Lydia, azt. – erősíti meg nagyképűen az előbb elhangzottakat. Riadtan az ajkamba harapok,  hogy fel ne sikítsak. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrőkkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. – előre hajol, hogy az asztalon lévő csokorból elő húzza a bele rejtett színes ékszeres dobozkát. - Akkor lepett meg ezzel, és a benne lévő arany karkötővel. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él...” – súgta a fülembe aztán megcsókolt. – meglegyezi színpadiasan a kivörösödött arcát.
Az árulás maró érzése bomba ként rohan le.Mintha egy száguldó lovas kocsi tartana felém, én viszont nem tudok elsietni előle hiába ordít a kocsis. Magam mellé ejtem a reszkető kezeimet, amitől több fonat is szétbomlik, és lehull Mabel vállaira. Nekem... nekem is ezt a verset szónokolta, amikor a Temze partján sétáltunk, sőt ugyanúgy meg is csókolt utána. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – folytatja az áradozást a mellkasához ölelve a dobozt. És a lovaskocsi elgázol. - Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad?
Némán megrázom a fejem. Nem tudok szóhoz jutni. Csak bámulom Mabel keskeny hátát, és erőnek erejével próbálom kényszeríteni magam, hogy ne rogyjak térdre a sokktól. Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy csak játszott velem? Hogy hagyhattam magam ennyire megalázni...?
- Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi nekem a kérdést, s most néz rám először, amióta leült.
- Voltam, Kisasszony. – krákogom rekedten aztán egy félre sikerült pukedli után a parázsban melegített hajsütővasért indulok. A rakott kandalló a bejárati ajtó és egy szobainas mellett terebélyesedik. A tüzet már reggel megraktam, és azóta is szorgalmasan ég. – Egyszer... – folytatom az elvárt választ, de a hangom elcsuklik a feltörni akaró könnyektől.
- Egyszer? – csodálkozik, de azzal, ahogy leviszi a hangsúlyt a kérdés végén tudom, hogy a folytatásra vár.
         - A férfi becsapott, és hazudott nekem... – vallom be bánatosan, s ezzel nagyon kell igyekeznem, hogy kipislogjam a feltörni akaró könnyeket. Egy kicsit még elnézem a vadul táncoló lángokat, aztán lehajolok az izzó végű vasért. Már indulnék vissza, amikor a szemem sarkából megpillantom a szobainason lógó selyem sálat, ami hirtelen minden kérdésemre választ ad és segít kissé lenyugodni.
- Egy másik nő miatt? –  kérdezi, de nem válaszolok, csak mögé lépek. Leteszem az asztalon lévő tartóba a forró hajsütővasat, míg a másik kezemet a hátam mögött rejtegetem. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.
      - De van, ami ellen viszont igen. – ezzel a nyaka köré tekerem, és megszorítom a recsegve tiltakozó sálat.

3.

A második emeleti folyosó sötétjét a virágmintás tapétán sorakozó gázlámpák halvány fénye próbálja elűzni, amitől a családi portrék, a hálószobák faragott tölgyfa ajtajai és a derékig érő lambéria árnyékai ide-oda dülöngélni látszanak. A konyhából érkező hangok (beszélgetés, tányér zörgés, kukta fütyülése) sem jutnak fel ideáig, sőt egyre jobban elhalkulnak, míg végül Hugh fekete cipőjének kopogása marad csak. Idegesen megdörzsöli a tarkóját aztán a folyosó végében rejtőző szoba ajtó alól kiszökő fénycsíkra bámul. Pár hosszú lépéssel átszeli a fennmaradó távot, és még mielőtt Mabelhez bekopog, idegesen megigazgatja a szmokingját és kézelőit. Reggel óta mardossa ez a keserű előérzet, amit nem tud hova tenni, erre még a vacsoráról is késnek. Kopogásra emeli a kezét, amikor meghallja a két női hangot kiszűrődni a folyosóra. Szíve azonnal meglódul és a rossz előérzet egy pillanatra rózsaszínes köd mögé szorul.
- ...Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? - ez Mabel harsány, erőteljes hangja, aminek a hangszíne mindig fel-le ugrál, ha kíváncsiskodik.
- Voltam, Kisasszony. – hallatszik Lydia lágy, bársonyos hangja, ami most a szoba egyik sarkából a másik irányába halad, lassú cipő kopogások kíséretében. Ezek a pici sürgő-forgó léptek össze téveszthetetlenek. Csak Lydia az, aki ennyire komolyan veszi a feladatát és végzi el azokat lelkiismeretesen. Hugh feszülten elmosolyodik, s hagyja, hogy elkalandozzanak a gondolatai: ennél a két nőnél nincs is csodálatosabb: az egyik maga a fortyogó vulkán, míg a másik a csendes óceán, és ő van olyan szerencsés, hogy egyszerre mindkettő az övé lehet. Ráadásul egy fedél alatt élnek, így nap mint nap láthatja őket, ami nagy segítség a találkozók –nem mindig könnyű- összeszervezésében.
– Egyszer. – motoszkálás hallatszik a kandalló irányából.
          - Egyszer? – teszi fel a kérdést Mabellel szinte egyszerre a hallgatózó férfi, aki most úgy hajol el az ajtótól, mintha csak égetné. Nem tudott róla, hogy Lydia más férfiba is ilyen komolyan bele szeretett volna. Hiszen ő maga mondta neki az egyik délutáni séta alkalmával. Zakatoló szívvel rányomja a fülét az ajtó vésett mintáira.
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – halkul el a nő reszkető hangja, ahogy ismét vissza sétál a szoba másik felébe.
- Rájött! – döbben meg. – RÁJÖTT! – erősen az öklébe harap. – Hogyan...? Senkinek nem beszéltem a két nő és a köztem lévő kapcsolatról. Még Mabel és Lydia sem tud egymásról.
- Egy másik nő miatt? – Mabel kíváncsiskodó hangja egy pillanatra megfagyasztja a levegőt, és vészterhes csend áll be. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.
- De van, ami ellen viszont igen. – hallja a szobalány eltorzult hangját, amit csörömpölés és fuldokló hörgés követ.  – Hugh pánikszerűen megmarkolja a kerek kilincset aztán hezitálás nélkül benyit csakhogy megakasztja az ajtót a zárból kieső kulcs.
      - Lydia, te mit... ereszd el. – akad el a szava, amint sikerül bedugnia a fejét, és fél szemével megpillantania a félszegen álló fésülködő asztalnál Lydiát, ahogy bosszú szomjas vicsorral az arcán görnyed Mabel fölé és minden erejét bevetve fojtogatja. Mabel pedig félig lecsúszva a székről hadonászik, leverve minden kelléket az asztalról küzd az életéért.
- Nem tehetem. Miatta van minden. – kiáltja artikulálatlanul.
- Ezzel nem oldasz meg semmit. – végre sikerül átpréselnie magát az ajtó szűk nyílásán és berontania a kandalló füstjétől ködös szobába. Még fél szemmel is rémes volt látni mi történik itt, így meg hogy csak pár méterre van mindettől a szörnyűségtől, teljesen lefagy. A sokk szinte azonnal lebénítja a lábait, a gondolkodását, kiveri a hideg veríték és apró pici kővé zsugorítja a gyomrát.
- Ó, dehogynem. Ha engem nem választasz, akkor őt se! - jelenti ki anélkül, hogy felnézne a tanácstalan férfira.
- Engedd el, és akkor megbeszéljük.– nyögi, ami elsőnek az eszébe jut, aztán feltartott kezekkel óvakodva közelebb lépdel a tajtékzó nőhöz remélve, hogy felfigyel rá és húzni tudja az időt kicsit. A gondolatai végre beindultak és megállíthatatlanul pörögnek, rázúdítva tengernyi kérdést: Segítségért kiáltson – e és vajon meghallják a zajos konyhában? Melyik nőhöz rohanjon elsőnek? Mabelnek biztosan nagyobb szüksége van a segítségre, de le kell állítania Lydiát. Hogyan csinálja? Vajon őt is bántaná ha még közelebb sétálna?
- Nem lehet mit megbeszélni. Nekem egyszerre a kettő nem megy, érted? És mindketten tudjuk, hogy kit választasz, hogy kit kell választanod. - Elengedi a nőt, aki félig öntudatlanul az asztalra borul majd leverve a vázának használt üveg poharat és annak tartalmát a földre hull, mintha csak egy rongybaba volna. - És az nem én vagyok...
      - Ne tedd ezt. Fontosak vagytok a számomra, mind a ketten. – vág a szavába megkönnyebbülve, hogy elengedte a másik nőt. Még egyet lép előre. Most már kartávolságban van a földet zihálva bámuló nőtől. Szólásra nyitja a száját, de Lydia megelőzi. 
- Akkor máshogy alakult volna. – erre lehajol, hogy felvegyen a földről egy jókora darab törött üveget. Lydia végig néz a férfin könnyektől fátyolos szemekkel, hogy utoljára magába vésse annak arcát, s minden vonását. Sírva fakad. Hugh még közelebb lép hozzá miközben a nő törött üveget markoló keze felé nyúl.
- Figyelj rám...
      - Tudod, Hugh,  - folytatja figyelmen kívül hagyva a férfit - amikor azt mondtad, hogy én másik vagyok, mint a többiek, hogy olyan vagyok, mint egy törékeny virágszál a szúrós rózsák között, én hittem neked. Elhittem, hogy engem is fognak majd szeretni és nem csak a másik leszek. Hát, tévedtem... és ezzel nem tudok együtt élni!- nyakának nyomja az üveget aztán könnyes szemekkel,  holtan a földre zuhan.
Hugh pedig sikít.

2 megjegyzés:

  1. Szia. Megint remekeltél, imádom azt, amit írsz. :)

    VálaszTörlés
  2. Drága Writer Girl,

    Igyekszem mindig a maximumot hozni. :)
    Köszönöm a kedves szavakat,nagyok jól esik <3

    Ezer meg egy puszi:
    Brukú

    VálaszTörlés